A szemfelnyitó gyakorlatok egyike közé tartozik a párhuzam vonása különböző dolgok és jelenségek között.
Mígnem egymástól látszólag teljesen független, és kontextusban nem összeférkőző dolgokról beszélünk, egy bizonyos aspektusuk mégis közös. A párhuzamok, referenciák és metaforák a kommunikáció és a kifejezés szilárd alapköveit képzik. A tanítások közvetítése, legyen az vallási, vagy akár egy történetben vagy viccben elhangzott tanulság mindig indirekt módon, nem közvetlenül történik. A közvetett információk átadása mindig is népszerű eszköz volt azok számára akik valamit erősen és nyomatékosan kívántak tudomásra hozni valamit.
A betűk fölött virító cím is sejtető, “itt valami rejtett tartalom bujkál.”
Arany középút.
A nyugati ember sokszor emlegeti és kifejezőeszköze szerves tárgyaként kezeli ezt a két szóból álló mondatot. Vajon elgondolkodott már rajta a nyugat embere, hogy a kifejezés valójában honnan ered?
Az időszámításunk előtti hatodik és negyedik század környékén egy világ és kollektív elme formáló vallási gyakorlat született: a Buddhizmus.
Gautama Sziddhártha, más néven a Buddha (a felvilágosodott) a gyakorlat ősatyja. A kifejezés – középút – a Buddhista gyakorlat fundamentális és elementáris része. A Buddha úgy tartja, hogy a középúton való járás gyakorlata nélkül a megvilágosodás és a szenvedéstől való megszabadulás nem lehetséges. Ebben a vonatkoztatásban a középút a testi sanyargatás és az élvezetek hajszolása közötti stabil állapot. Se nem magas, se nem alacsony. A Buddhista törekvés és életvitel erre a szabályra alapszik. Mint ahogyan a felismerés egy látszólag hétköznapi kijelentés sorozatból fakadt, úgy megannyi hasonló jelenséget mi is felfedezhetünk magunk körül. A fiatal Sziddhárta egy folyó partján ült és egy csónakra esett a pillantása amiben egy tanár és tanítványa utaztak. A tanár éppen lanton játszani tanította a fiút és így magyarázott: “Ha túlfeszíted a húrt, az elpattan. Ha pedig túl gyengéden fogod, nem fog szólni.”
Ekkor a Buddhában megszületett a felismerés a középút fogalmáról és jelentéséről.
Az életre applikálva ez azt jelentheti az ember számára, hogy a fennálló mentális extrémitásoktól elzárkózik. Vagy legalábbis felismeri azokat. A felismerés egy fontos, és elengedhetetlen lépés minden egyes folyamat kezdetén.
A művész világban a középút főleg a kompoziciók struktúrálásában jelenik meg, amit neveznek rendezői bal-nak is.
Rendezői bal esetén a színész a rendezővel szemben, ám a színpad közepétől enyhén balra, (a színpaddal szemből nézve) de nem pontos közepén helyezkedik el. Egy egyfajta figyelemfelkeltő, kompozíciós hangsúllyal,és egyben elégedettséggel is eltöltő vizualitás. Akarva-akaratlanul is, de a szemünk rátapad akármire ami ebben a térben helyezkedik el. A színpad közepe és legszéle közötti kellemes metszésként írható le a rendezői bal. A látvány mivoltja és a figyelem fokozása tudat alatt működik.
A művészi világ másik kifinomult eszköze az aranymetszés már többeknek is ismerős lehet.
Az elképesztő jelenség nem csak a művészi világban, de a természetben is formát ölt magának. Az aszimmetria és a szimmetria között húzódó stabil állapot és kép egészen magával ragadó. Az aranymetszés valójában matematikai alapokon nyugszik amit az ókori görögöktől a reneszánsz alkotókog is felfedeztek. A metszés rögös matematikai leírása a Wikipédia szerint a következő:
Két rész (a és b, a>b) az aranymetszés szerint aránylik egymáshoz, ha az egész (a+b) úgy aránylik a nagyobbik részhez (a), ahogy a nagyobbik rész (a) a kisebbik részhez (b).
Az emberi testen és a legkedveltebb ehhez igazodó tárgyon, a csigák mészvázán figyelhető meg legjobban az aranymetszés szépsége.
A mesteri esztétika mai alakjai közül Wes Anderson amerikai filmrendező munkásságát érdemes kiemelni.
Anderson egy rendkívül egyedi szimmetriát képvisel. A képeit központosítva a centrikus vizualizációra helyezi a hangsúlyt. A filmek majdhogynem minden egyes jelenetében a hangsúly a tökéletes szimmetrián és a kiemelt tárgy, vagy színész pontosan középre helyezésén van a hangsúly. Egy esztétikailg rendkívül kielégítő látványt biztosít, így már csak a film képeit is egy teljes élmény bámulni.
Anderson esztétikai bravúrjainak elemzése gyanánt egy dél-koreai rendező Kogonada egy rövid filmben bizonyos jeleneteket egy fehér szaggatott vonallal jelölt meg amik pontosan ábrázolták a képi világ középpontosságát és esztétikai kifogástalanságát.
A pszichológiában érdemes megemlíteni Csíkszentmihályi Mihály a “Flow – Az Áramlat” című művét. A tudományos pontossággal leírt élmény összefoglalva ha egy individuál megtalálja azt ami boldoggá teszi, szert tesz az élet értemére, és így kiteljesedik. A flow-elméletet pszichológiai kutatásokkal igazolták ugyan, de ha laikusként beleképzelünk abba az élethelyzetbe ahol megtaláltuk azt ami örömet okoz számunkra és kiteljesedhetünk benne, adott helyzetünben akkor valóban kirajzolódik egy harmonikus balansz állapot előttünk. Maga a flow-állapot egy olyan státuszt ír le ahol az ember teljesen elmerül az adott tevékenységben amit csinál. A Buddhizmus ugyan ezt az állapotot egy meditatív jelenlétként könyveli el. Amikor ez a bizonyos állapot létrejön magas szintű koncentrációt és elmélyülést, az idő megállását, és a külvilág teljes megszűnését tapasztaljuk. A kutatások szerint akiknek gyakran van flow-élménye azoknak az életminősége is jobb.
Evolúciós szempontból a flow a túlélést is jelentheti, hiszen az egyén arra van programozva hogyha ebben tapasztalatot nyer, akkor újra és újra át akarja azt élni, ezáltal törekszik a létezés fenntartására.
Egy biztos, a középút gyakorlását a saját életvitelünkre is applikálhatjuk olyan módon, hogy vizsgálódunk és disztingválunk az extremitások, a fekete – fehér, és a fent – lent állapotok között.
