Tinédzser korom óta rendszeresen szívemen viselem nehezebb körülmények között élők sorsát, hiszen nem mindenkinek adatik meg az a jólét, ami nekem megadatott. Másrészről pedig, elég egy pillanat ahhoz, hogy a legtehetősebb is földönfutóvá váljék, elég egy szörnyű baleset, egy maradandó egészségkárosodás, munkaképtelenség. Sajnos hazánkban a becsületesen, életüket végig dolgozók sem örvendenek nagy megbecsülésnek, illetve a pályakezdők vagy akár hosszú évek óta rengeteg tapasztalattal rendelkezők sem gyakran kapnak munkájukhoz méltó fizetséget. Ilyen és ehhez hasonló körülmények között sajnos nem nehéz utcára kerülni és ha sokaknak fedél is van a fejük felett, a bérleti díj, rezsi, kötelező kiadások után rengeteg embernek alig marad élelmiszerre.
Millió és egy történetet tudnék mesélni, sajnos a közeli ismeretségi körömben is rengetegen vannak, akik, habár próbálják titkolni, igencsak nehezen boldogulnak, annak dacára, hogy szorgos, dolgos munkaerők, sokan elismert pozícióban dolgoznak, mégis az évekkel ezelőtt „bedőlt lakáshitelek”, vagy az évek óta szinte semmit sem növekvő bérek, ellenben rohamosan növekvő árú szolgáltatások és árucikkek végett rendkívül nehezen tudják a napi betevőre valót összespórolni.
Magamról sem szégyellem azt, hogy pont ezen okok miatt döntöttem két évvel ezelőtt arról, hogy elhagyom a hazámat és Hollandiában próbálok szerencsét. Kitűnővel végzett jogászként nettó kilencvenhatezer forintos fizetésből tengődve annyit sem engedhettem meg magamnak, hogy Budapesten társbérletben éljek, így a Szüleimhez költöztem Borsod megyébe és semmilyen jövőképet nem láttam magam előtt. Ha a Szüleim nem támogatnak legalább annyival, hogy Náluk élhessek, egész könnyen én is az ingyenkonyhán sorban állók között találtam volna magamat. És ez nem vicc.
Visszakanyarodva az eredeti témához: magyarországi éveim alatt is aktívan segítettem, gyűjtöttem, támogattam, toboroztam, megannyi karácsonyi gyűjtés szervezője voltam, de legfőbbképp individuálisan, egy-egy szegényebb családot, gyerekeket próbáltam felkarolni. A feleslegessé váló, de jó állapotú ruhákat, ágyneműket a hajléktalan szállókra szállítottam, gyerkőcöket hívtunk meg Húgommal ebédelni (akik sajnos saját bevallásuk szerint sem látnak gyakran meleg ételt) és szerény lehetőségeimhez mértem próbáltam mindig másokon segíteni.
Már javában Hollandiában éltem, mikor Húgom, aki Egerben tanult az egyetemen akkortájt, egyre többet mesélt egy néniről, akit sokáig tényleg csak „a néninek” hívtunk, aki a Bazilika vagy az egyik templom előtt üldögél, és sokszor elegyednek beszédbe. A néni egyre jobban megnyílt Húgom előtt, aki idővel mindig szívesen vitt neki némi élelmiszert, adott neki némi aprót. Idővel már nap mint nap kérdezgettem Húgomat, „és ma találkoztál vele? Mit mesélt?”, és elég sok mindent megtudtunk róla. Például azt, hogy betegsége miatt elveszítette munkáját és mivel nem tudta az otthonát fenntartani utcára került. Azóta mókuskerék az élete, hiszen betegen képtelen munkát vállalni, de munka nélkül nem tud méltó lakhatáshoz jutni. Érthető módon a hajléktalan szállókat elutasítja (amivel teljesen egyetértek, adományozásaim során jó párszor megfordultam ezen intézmények udvarában és már az is pont elég volt.). Próbál segédkezni a Bazilika tisztántartásában és a gyógyszereiről is van, aki gondoskodik így. Józan életmódot élő, mélyen vallásos néni, aki egy lépcsőházban húzza meg magát, a régi lakhelyén, ahol a volt szomszédjai kialakították részére a babakocsi tárolót és próbálnak a körülményekhez képest méltóbb fedelet biztosítani a néni számára.
Mikor 2018 februárjában hazalátogattam, rengeteg tartós élelmiszert, szalámit, kenőmájast, joghurtot, zöldséget, gyümölcsöt, kekszet, vajat, sajtot, tisztasági szereket, zsebkendőt vásároltam és indultunk családostól Eger irányába. Némi készpénzt is elhelyeztem egy borítékba, viszont amikor a Bazilikához értünk, megdermedtem és képtelen voltam belépni. Sírni kezdtem és azt hajtogattam én erre nem vagyok képes és bevallom, megfutamodtam. Húgom természetesen átadta a csomagot és a néni nagyon hálás volt. Szégyelltem magamat, hiszen ezzel azt vetítem az irányába, hogy adni adok, de nem találkozom személyesen vele. Lelkiekben rendkívül megviselt ez az egész, sajnos akkoriban valamilyen oknál fogva azon kaptam magamat, hogy folyamatosan azon agyalom, hogyan tudnék még jobban segíteni és tehetetlen vagyok.
Húgom részéről folytatódott a rendszeres beszélgetés, némi adományozás, majd 2018 nyarán ismét hazalátogattam, és ismét Eger felé vettük utunkat megpakolt szatyrokkal. Rettentően féltem, igazából a saját érzelmeimtől, nehogy elsírjam magam és tegyem még nehezebbé az amúgy is nehéz szituációt, de legnagyobb meglepetésemre óriási pozitív csalódás ért. A néni annyira jókedvű és vidám volt – a körülmények ellenére-, hogy esélytelen volt elpityeregni magamat, vagy szomorúnak lennem. Sokan megirigyelhetnék a pozitív hozzáállását és azt a szeretetet, hálát, ami belőle árad. Jót beszélgettünk a Bazilikában, és megkönnyebbült, örömmel telt szívvel távoztunk.
Nem is volt kérdés, hogy karácsonyi látogatásomkor ismét meglátogatjuk és sokáig gondolkodtam, hogyan is tudnék jelentősebben segíteni, ne csak a szokásos élelmiszer csomaggal és némi készpénzzel. Elméláztam, hogyan gyűjthetnék neki, de úgy, hogy nem kéregetve, hanem hogy én is adok cserébe valamit. Így hát gyöngy angyalkák fűzésébe kezdtem!
Éjt nappallá téve fűztem és jártam a boltokat alapanyagokért, amiket egyszerűen csak az ismerőseim között a közösségi oldalamon hirdettem meg a sztorit is mellé körítve. Senkire sem erőltettem, önként kerestek kollégák, barátok. Hollandiában és Magyarországon (de volt megrendelés Thaiföldről is!) összesen huszonnégy darab kelt el, ezzel 25.000 Forint gyűlt össze a néni részére. Másfél héttel a karácsonyi látogatás előtt Húgom megbeszélte a nénivel az időpontot, aki csak arról tudott, hogy szeretnénk egy finom ebédre meghívni őt. Nagyon meghatódott, mikor meglátott minket, csak azt hajtogatta, nem hitte volna, hogy tényleg jövünk. Rémes időjárás volt akkoriban, Egertől busszal körülbelül 1 óra 40 percnyi távra lakunk, a hegyekben óriási volt a hó, a fagy.
Először átadtuk neki az élelmiszereket, amit a Bazilika egyik zugában tárolhat. Nagy örömünkre az egyik kedvenc éttermünk a szokásostól eltérően csöndes volt. A vendéglőben a készételek a pultnál voltak kirakva, láthatta a néni a választékot és majdcsak sírva fakadt, mikor mondtuk, hogy bármit választhat, aznap a mi vendégünk. Megható volt látni egy tányér palócleves és egy adag zöldséges csirke tésztával milyen óriási örömet okozott. Meg persze a kóla, amiből nem mert újabb adagot kérni, de ahányszor kínáltam, mindig mondta „ha lehetne kérek még”. Mikor kávéval kínáltam, felcsillant ismét a szeme „van itt kávé is?”. Persze, „rendben, két cukorral és egy tejjel kérném”.
Órákon át beszélgettünk. Nem akartam tolakodó lenni, én kevésbé ismertem, Húgom több időt tud vele tölteni. Nosztalgiázott a gyerekkoráról, és mesélt a nehéz körülményeiről is. Úgy fogalmazott, „árván maradtam” – meghaltak a hozzátartozói is már. Mesélt a lakhatási körülményeiről, s arról, hogy a lába beteg, nehezen mozog, így nem tud dolgozni, a leszázalékolásához szükséges iratokat sem adják meg neki, mondván nem elég beteg. Megleptem még egy meleg takaróval, zoknikkal, kézkrémmel, és ő is kapott egy angyalkát. Azt mondta ez lesz a remény angyalkája. Aztán átadtuk neki a pénzt egy borítékban. Illedelmesen nem nézte meg, de biztosan nem hitte el, hogy egy jelentősebb összeg lapul belül, csak azt mondogatta nem tudja, „hogy lesznek” az elkövetkező hetek, nagyon nincs pénze. Mondtam mosolyogva, hogy nyugodjon meg, biztosan kitart ez az összeg egy darabig és jutni fog mindennap meleg ételre, pékárura. Húgomnak pár hete elmondta, nagy vágya végre fodrászhoz elmenni, ebből az összegből arra is fog jutni. Aztán sétálni mentünk, forralt bort ittunk és a néni végig mosolygott. Boldog volt. Boldog volt, mert észrevettük Őt, aki mellett folyamatosan csak tovasétálnak az emberek, boldog volt, mert egy szép délutánt töltöttünk vele. És amit mindig mondogat, a legnagyobb öröm az, hogy mindezt szívből tesszük és nem kötelességből.
Óriási álmom vált nekem is valóra: legyőztem a félelmemet, hiszen folyton attól féltem elsírom magam és ezzel még jobban megbántom az illetőt. Végig én is mosolyogtam, mert tudtam, hogy valaki életébe fényt hoztunk, reményt, szeretetet, és ezt szívből tettük. Hála a Jóistennek megtehetjük és meg is tesszük és talán még nekünk nagyobb örömet okoz, amit teszünk. Azonnal küldtem a fotókat és a rövid történetet azoknak, akik ehhez hozzájárultak, az Ő napjukba is csaltunk némi örömet.
A nénivel legutóbb idén nyáron találkoztunk, a már lassan „hagyományosnak” mondható ebédünkön. Mondanom sem kell, hogy remek órákat töltöttünk együtt, a kedvenc vendéglőnkben levesezve, másodikozva, kávézva, kólázva, cseverészve, ölelkezve, meghatódva.
Sajnos már Húgom elköltözött Egerből, így a nénit rendkívül ritkán tudjuk látogatni. Én sosem kéregetek, főleg pénzt nem, de aki esetleg Egerben él, vagy odalátogat és szívesen segítené a nénit némi ennivalóval, tartós élelmiszerrel, akár egy csésze kávéval, esetleg épkézláb ötlete van, hogyan lehetne kilábalni ebből a szituációból, örömmel veszem a megkeresést és bővebb információval is tudok szolgálni.
