Szótlan.
Az ember akarva-akaratlanul is szavak nélkül marad a leírhatatlan, az el nem magyarázható, és a pokolian túli valóság felvonultatása után.
Rengeteg teória, interpretáció és megannyi vélemény után azonban a szavak tárháza egyre fogyóban van.
Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy Joachim Phoenix alakítása után inkább a gondolatainkra hagyatkozva, felülünk erre az átkozottul robogó vonatra, és hagyjuk, hogy vigyen minket.
Elgondolkozva a tényen, hogy vajon mi az, ami egy ember személyiségét meghatározza, illetve felépíti és formálja, egészen elképesztő komplexitásokba ütközünk.
A pszichológia által kedvelt és gyakran emlegetett gyermekkor kerül terítékre, emellé pöccintve az adott individuum szociális képességeit és tapasztalásait.
Az emberiség közelmúltjában vált fontossá és hangsúlyossá az empátia és a megértés ténye, illetve ezeknek a gyakorlása. Egy neurotikus vagy esetlegesen vele született torz működés esetében persze minden ember fejében megfordul ezeknek a gyakorlatoknak a használata és a tény, hogy vajon érdemes-e alkalmazni őket.
Amint elénk tárul, egy élő lélegző személy, akinek életútját, karakterfejlődését és személyiségbeli változásait, torzióit az elejétől a végéig követhetjük, természetes emberi reakció gyanánt felébred bennünk a megértés és az azt követő belenyugvás.
A világ igazi szörnyetegei – az emberek és az általuk kreált rendszer – fejlődési útja megannyi ádáz tettben és folyamatban nyilvánul meg.
Vonatunk így megérkezett az első állomáshoz: Az elnyomás
A repressziónak elsődlegesen két formája létezik. A belső és külső elnyomás.
A külső hatások által történő elfojtás rendkívül romboló, de mégis valahogy ádázul építkező folyamatokat kezdeményez. Az egyet nem értés a közvetett és közvetlen környezetünkkel agressziót, belső feszültséget és kényszeres tehetetlenséget kreál. Az egyetlen látszólagos útnak a menekülés látszik, ami tulajdonképpen kifejezhető az elnyomás második aspektusaként, a belső elnyomásként.
A menekülés valami elől, a dolgok mélyebb értelmében való halogatását és leföldelését jelenti. Az ilyen működés hosszabb ideig való fennállása végzetes, és nagy mértékben jelentős folyamatokhoz vezérelheti az embert.
Ahogy utunk tovább halad, gondolkodóba esünk az ember reakcióin és érzelmi visszahatásain. Megvizsgáljuk azt a jelenséget, miszerint egy individuum minden esetben egyéni, mégis egy egyetemes séma alapján reagál bizonyos helyzetekre és történésekre.
A reakcióidő és minőség nagyban függ az adott személy személyes és környezeti adottságaitól.
A reakciót sürgető idő és lehetőség egyre fogy, és vonatunk nagy szusszanással lefékez a következő stoppnál: A tehetetlenség.
Innentől kezdve hatalmas belső feszültséggel dolgozunk. Minden tehetetlenség, ami kívülről érkezett és belül keletkezett, ezen a részen összpontosul és most már teljesen belső folyamattá válik.
Akárcsak egy ketrecét belülről marcangoló és tépő szörnyeteg, a tehetetlenség hatalmas hézagokat és véres, vonulatos sebeket hagy az ember belsőjén.
A torziós folyamat ezen részén minden internál módon, belsőleg történik, és a külsőn még nem mutatkozik meg.
A külső később, de már biztosan korrumpálódik, ahogyan egy gyümölcs belülről rohad, úgy a héja is lassan, de határozottan színeződik el.
A szerelvény a két fázis megélése után végzetes sebességbe kapcsol, és egy fékezhetetlen, megállíthatatlan lejtő tetejére ér.
A csúcson a rádöbbenés belénk hasít, hogy az út egy látszólagos lejtő helyett egy felfelé ívelő csúcsot írt le.
Az út mint egy fajta megtévesztés, elhitette az egyeddel, hogy egyre lejjebb süllyed valamiben, valójában pedig egyre feljebb kapaszkodott egy olyan lértán, aminek egészen hirtelen lett vége, és innentől kezdve egy átható erejű zuhanás veszi kezdetét: Az áttörés.
A folyamat innentől kezdve kiül a külsőre is, és teljes mértékben visszafordíthatatlan. Egy bizonyos konstans éhség szinten tartása a cél, és a létezés teljes értelmét kitölti.
Innentől kezdve minden átalakul és deformálódik. A régi helyére új férkőzik, és az ismeretlentől való félelem teljesen megszűnik. Minden átalakul, és ez a változás permanensen megy végbe.
A prioritások sorrendje és milyensége teljes mértékben módosul, az elemek ki és felcserélődnek.
Az érvelés és a célok felsorakoztatása egy bizonyos torzió köré összpontosul, és ez a fajta méreg lesz ezentúl a mozgatórugója a hús és vér szerkezetnek.
A kognitív képességek gyökereiben megbúvó rovarok felrágták magukat a csúcsig, és ezáltal egy rozoga, de mégis megállíthatatlanul törtető termésben manifesztálódnak.
A vonat fülsiketítő robogással száguld az utolsó állomáshoz, ami körül ezentúl megállás nélkül fog kör-körözni: A ragaszkodás.
Egy olyan működés elengedésére, ami a látszólag alkalmatlant működteti, az egyed ettől a ponttól képtelenné válik. Az olaj, ami mozgatja a csontjait, olyan szinten megvesztegetett az agy által, hogy egy feltörhetetlen szövetség jön létre az elme és a torzult működés között. Innentől kezdve a kettő nem létezhet egymás nélkül, mert valamelyik megmásítására tett kísérlet az egyén létezésének megszűnését jelentené.
Innentől kezdve egy olajozottan működő kölcsönös kapocs és folyamat áll fenn, ami teljesen eltérő és velejéig megmásított az első állomásban elindultaktól, ám mégis fontos megemlíteni, hogy azokból építkezik.
Az emberi agy és annak folyamatai, esetleges torziói véglegesek, és a végtelenségig magyarázható és fejtegethető jelenségek. Néha jobb az egészet csak tudomásul venni, megfigyelni, és ennél a pontnál szemöldökünket felhúzva hátradőlni.
