Vannak olyan aspektusok egy ember életében, ami békeidőben is nehézségeket okoz, nemhogy ebben az Apokalipszis hangulatban. Az elme olyan részei aktiválódnak, amik esetlegesen régen eltemetve, elásva várták szabadulásukat és amikor felszínre törnek döbbenettel fogadjuk az érkezést.
Izolációba kényszerültünk és nem maradt más választásunk minthogy szembenézzünk önmagunkkal. A bezártság és a kollektív, rendkívül felfokozott szorongás utóízeként sokan depressziós tüneteket, pszichés zavarokat, boldogtalanságot, zavarodottságot vagy tehetetlenséget tapasztalhatunk.
A koktél színes, sokízű és természetesen személyre szabott. Természetesen senki nem számított rá, hogy egy világjárvány megélése bele fog tartozni az élettapasztalatai közé. A furcsa jellemzője ennek a tapasztalásnak az, hogy az egész emberiség kollektíven megy rajta keresztül. A családtagjaink, barátaink, szeretteink olyan oldalait és reakciót ismerhetjük meg amit eddig még sosem láthattunk. Ez alól természetesen önmagunk sem vagyunk kivételek.
A pánik, a paranoia, a túlzott ignorancia és az elnyomott dolgok felszínre törése a fő jellemző.
Egyesek aktívabban keresik mások társaságát konstanst támogatásra számítva, míg mások szembenéznek önmagukkal és a helyzetükkel és hirtelen eldöntik, hogy szakítanak a párjukkal minden további nélkül. Mindkét esetben az ezt fogadó fél hirtelen reakcióidőre kényszerül. Nincsen idő és lehetőség körözni, a gondolatokat félretenni vagy az érzéseket elásni hiszen most mindannyian kollektíven szembe lettünk állítva önmagunkkal és másokkal.
A koronavírus által létrejött izolációs helyzet helyén való kezelése sokak számára lehetetlenségnek vagy rendkívüli nehézséggel járó feladatnak bizonyul. Magas szintű öntudat, önismeret és mentális stabilitás szükséges, hiszen legtöbben túlzott érzékenységünknek köszönhetően krízishelyzeteket élünk meg, akár többször is egy nap alatt. Ez olyan terhet helyez az emberi pszichére, aminek elbírására edzenünk kell agyunk, lelkünk és testünk izmait is.
Fontos, hogy kapcsolatban maradjunk önmagunkkal és a valósággal, vagy legalábbis törekedjünk erre.
Egy olyan helyzetben, ahol az ember mentális és egzisztenciális állapota egy hajtűkanyart véve teljesen felfordult nehéz kooperálni a mentszéllel. Akár idősebb vagy legyengültebb hozzátartozóinkért aggódunk, akár egy elveszett szerelmet és életkép szétzuhanását siratjuk, fontos tudatosítani, hogy amíg élünk addig szembe kell nézni az élettel és addig mindig lesz mivel dolgozni.
Az ember él, lélegzik, sétál, az izmai mozognak és az elméje száguld. Ebben a helyzetben ez az egyetlen, amivel konkrét és megfogható módon kezdeni tudunk valamit:
Az életünkkel.
Valószínű, hogy sokan elhagyatottságot és magányt tapasztalnak. Sokunk esetleg nem látja a reményt és a fényt az alagút végén. Talán érdemes lenne azt a fényforrást a kezünkbe vennünk és ahelyett, hogy az alagút vége felé botladoznánk kétségbeesetten, világítsuk meg azt az utat, amin járunk, mi magunk.
Az alagút végét pedig felejtsük el.
Még nem tartunk ott és a szemünket inkább szögezzük a lábunkra és arra koncentráljunk, hogy jobb és bal lábunkat egymás elé helyezve botladozás helyett előre haladjunk. Eme szürreális és feje tetejére állított szituáció elutasítása és a rettegés elhatalmasodása helyett megpróbálhatunk beleállni a helyzetbe és belehelyezni magunkat a valóságba akármi is legyen az a valóság.
Fontos, hogy tudjuk mi magunk a legvégsőkig is ott vagyunk önmagunknak és a saját fejünkben mindig is találhatunk menedéket, ha ennek lehetősége már elfogyott a világban és a minket körülvevőkben. Amíg remény van, addig élet is van.
Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál.
Madách Imre
Aki úgy érzi, hogy mentális támogatásra van szüksége a koronavírus ideje alatt, kérjük tanulmányozza az alábbi ingyenes elérhetőségeket: http://pszi.hu/
