Nóri régóta szerette volna kipróbálni az Unicorn Bistro-t. Egyszer tettünk már egy próbát, ám akkor nem igazolták vissza foglalásunkat. A születésnapjára azonban sikerült eljutunk ide. Nézzük miket is tapasztaltunk.

Asztalfoglalás

Lehetséges online asztalt foglalni, de ez lényegében csak egy email form kitöltését jelenti, visszaigazolás-t látszólag manuálisan végeznek, és csak a foglalás sikerességéről küldenek emailt. Szóval, ha a kívánt időpont előtt kb. 3 órával sem érkezik visszaigazolás a foglalás sikerességéről, akkor van egy rossz hírem, másik éttermet kell keresned. Amennyiben sikeres a foglalás, a visszaigazoló emailben olvashatjuk, hogy maximum 10 perc késés megengedett, és 90 perccel számolnak minden egyes foglalásra. Tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos színvonal felett ezen dolgok elfogadottak, netán bevett szokások, viszont számomra ez a hely nem ütötte meg ezt a mércét, de ne rohanjunk ennyire előre.

A hely

A padló ragadt. Egyes székeket úgy helyeznek el az asztalok mellett, hogy azok megnehezítsék a közlekedést. A hűtő melletti asztalnál található lambériáról mállott a festék. Amin ültem szék, annak háttámlájából majdnem kiesett a csavar, igaz megtartott. A wc-ben található retesz mellyel jelezni lehetett volna, hogy foglalt, nem működött.

Személyzet

Alapvetően minden rendben volt velük. Viszont az egyikőjük küzdött a telefon kezelésével. Ez azért fontos, mert mint mára már sok helyen, itt is egy mobil applikáción keresztül veszik fel a rendelést. Azt nem tudtam eldönteni, hogy az igencsak hosszú műkörme, okozhatta ezt vagy más probléma volt, de eléggé feltűnően tette mindezt. Már csak a képernyő feloldása gondot okozott. Remélem a konyhán azért nem ilyen körmökkel dolgoznak. Ezt leszámítva tényleg semmilyen kivetni valóm nem volt velük kapcsolatban.

Ételek, italok

Én egy „Jack ANGRYCORN Burger” Menü-t választottam, mellé Bodza-Levendula limonádét, desszertnek pedig Nutellás Banános „Unicorn Pancake”-et. A burger-el megvoltam elégedve, a hús valóban médiumra volt sütve, a szósz kellően pikáns volt, a zsemle nem volt eláztatva, bár picit megpiríthatták volna a belső felét, az uborka kellően, de nem túlzóan savanykás.

Az evőeszközök már más kérdés. Igen tudom, „hamburger-t kézzel eszünk”. Nos vannak azok a méretek, és annyi összetevőt és szószt tartalmazók, amelyeket (és egy kocsmában is, nemhogy egy ilyen helyen) szeretek késsel villával enni. Itt sem kellett ezeket külön kérni, hozták a felszolgált étel mellé. Viszont, a villa hegye kissé tompa volt, bár még nem annyira, hogy használhatatlan legyen, a kés viszont teljesen funkcióját vesztette. Értem én, hogy a hely dizájnjához csak ilyen szettet találtak, azonban egy médiumra sütött marhapogácsához az a kés, amelyeket általában megtalálunk az evőeszköz készletekben, teljesen haszontalan, egy steak késnek jobban örültem volna.

Az étlapjuk elején felhívják a figyelmet arra, hogy mennyire környezettudatosak, pld a rendeléseket lebomló cukornád tányérokon szolgálják fel, valamint tálcabetétet használnak (ugyanis a hamburgerek tálcán érkeznek), így csak az evőeszközök és poharak esetében van szükség ipari mosogatásra. Nos, eleve ahogy kihozzák a hamburgert, már szószos a tálca belső fele, így azt mindenképp el kell mosni. Merem remélni, hogy ez ettől függetlenül is megtörténik, igaz az étlapon csak az ipari mosogatásra tértek ki. A cukornád tányér nekem nem jött be, tudom nem ez a cél, ettől még ez a véleményem. Eleve kevésbé merev, mint egy hagyományos porcelán tényér, Esztétikailag is hagy kivetni valót, ettől függetlenül funkcióját ellátta.

A hambureg menühöz felszolgált coleslaw saláta jó volt. A hasábnak írt köret az krumpli karika volt, és túlsütve, villára pld nagy részét rá sem lehetett szúrni, de probléma inkább azzal volt, hogy vesztett ízéből. Limonádéból én nagyot kértem, ami itt 1L-t jelent. Én inkább mondanám kisebb vázának azt, amiben kaptam, de ez inkább csak fura volt számomra. Az íze rendben volt, bár számomra kissé édes, és szirupos volt, nagy gond azonban nem volt vele. A palacsinta rendben volt.

Az asztalnál volt, aki egy „Szivárvány szeletet” rendelt desszertnek. Azt egy kis műanyag vágólapon szervírozták, evőeszköznek pedig egy kiskanalat adtak mellé. Ha a vágólapot betudjuk modern dizájnelemnek, a kiskanalat akkor sem tudom hová tenni desszertes villa helyett. Gondolom itt is az lehetett, hogy ez volt a készlethez. Volt, aki főételnek „uni’cordon blue”-t rendelt, elvileg színes hasábbal, de köretnek ő is korongokat kapott. Valamint szintén akadályokba ütközött a már említett kés miatt.

Árak

A tapasztaltak alapján talán enyhén drága, de alapvetően hozza azt az ár kategóriát amire az ilyen helyek esetén számítani lehet.

Összegzés

Bár nem így tűnhet, de alapvetően megvoltam elégedve, a személyzet kedves, az ételek jók és kellően kiadósak, és ami a legfontosabb (bár ez mindig múlik az asztaltársaságon is), egy kellemes vacsorát töltöttünk itt el. Ajánlani mindenképp ajánlom, egy próbát megér, főleg, ha van a társaságban 1-2 olyan ember, aki rajong a rózsaszín, unikornisos világért.

Ha további éttermekben tett látogatásunk érdekel, keresd fel az Étel rovatunkat.

Mindig szerettem a különböző kultúrákat, legfőbbképp a kultúrák találkozását. Nagyon fontos, hogy elfogadóak legyünk más kultúrákkal szemben, de az is, hogy tanuljunk egymástól. Elkeserít, mikor Magyarországról ismeretlenül is egy olyan képet alkotnak külföldiek, akik a saját országukból sosem mozdultak ki, vagy legfeljebb pár napra ellátogattak a fővárosba és mindenben ragaszkodtak a saját szokásaikhoz, kicsit sem voltak nyitottak új ételekre, vagy a kultúrára. S egy nagyon érdekes dolog történt velem az utazás alatt: mindig mindent úgy magyaráztam külföldi páromnak, hogy közben iszonyatosan büszke voltam a kultúrámra, szokásainkra, értékeinkre, nevezetességeinkre, a szülőhazámra. Külföldön élő magyarok: ne hagyjátok, hogy Magyarországon sosem járó külföldiek lenézően beszéljenek Veletek, mi több legyetek büszkék honnan származtok, vagy próbáljátok meggyőzni őket, hogy látogassanak el Magyarországra és ismerjék meg az igazi kultúrát, ételeket, értékeket- amik a fővároson túl kezdődnek.

Holland nemzetiségű párom először látogatott velem Magyarországra, amit sok tervezés előzött meg, hiszen egy hetes látogatásunk alatt szerettem volna a lehető legélménydúsabb mégis pihenésre is alkalmat adó nyaralást szervezni számára.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből származom, a családom, rokonságom is kisvárosokban, falvakban él megyeszerte. Sokak talán legyintenének mégis mit lehet ott csinálni, de érdekesség, hogy Borsod megyébe rengeteg külföldi költözik (magas számban hollandok), s nem csak az alacsonyabb lakhatási költségek, hanem a természet szépségei miatt is. Hegyek, völgyek, folyók, tiszta levegő, alacsony népességű falvak, megfizethető árak és vendégszeretet, így jellemezném pár szóban élményeinket.

Az ország északi/keleti/déli részébe látogatóknak érdemes kihasználni a debreceni repülőtérre landolás lehetőségét. Kicsi reptér, perceken belül elhagyható (távozáskor becsekkolható), és sokkal közelebb van, mint Budapest, aki ténylegesen ezekben a régiókban tervezi eltölteni a szabadságát.

Természetesen szüleimnél szálltunk meg, ez is egy előnye a más országban élő családtagoknak – kvázi ingyen potyázó nyaralás, hiszen szállásra hírből sincs gondod. Lehet számodra születési helyed unalmas, de gondolj bele milyen élmény egy külföldi számára, aki még sosem járt közép/kelet- Európában. Érkezésünket egy kiadós igazi magyar ebéd követte (gulyásleves és palacsinta) majd biciklire pattantunk és körbevezettem őt kisvárosomon, Kazincbarcikán, ahol két nemzetközi vonatkozást fedezett fel: az egyik a Don Bosco Sportcsarnok révén maga Don Bosco (ő is Don Bosco iskolába járt Hollandiában), a másik pedig egy ital automata oldalán mosolygó Bruce Willis plakát volt. Sajnos következtetésként vontuk le (az egész hét folyamán, nem csak az első napon), hogy az utak minősége katasztrofális, a bicikliút sem ér a közelébe a holland bicikliutaknak. A panelházak java a szép festmények ellenére is rendkívül régies és pünkösd vasárnap lévén az egyetlen kikapcsolódási lehetőség a fagyizás volt, így minden fagyizó előtt kígyóztak a sorok, máskülönben a város elég kihalt volt. Este szalonnát sütöttünk, ami szintén új egy külföldinek, de érdemes kipróbálni, neki nagyon ízlett.

Igazi magyar húsleves

El sem hinné a kedves olvasó, hogy második napunk túrájának első állomásánál rögtön hollandokba botlottunk (benyomásom szerint nem turisták voltak, hanem a környéken letelepedettek), mint említettem sok külföldit vonz a környék szép természeti adottsága. Hová máshová is vitt utunk, mint az Aggteleki Cseppkőbarlangba, ahol rengeteg külföldi látogató tette meg velünk együtt az egy órás túrát ebben a csodálatos, föld alatti természeti képződményben. A nap további részét a környékbeli rokonok látogatásával töltöttük, elsőosztályú ellátásban részesülvén. Talán a legtöbben el sem hiszik, de nem minden Nyugat-Európai országban természetes a bőséges és laktató étkezés, a terülj-terülj asztalkám pedig pláne nem. Megtekintettük a bódvalenkei freskófalut, keresztszüleim méhészetét, a tornanádaskai kastélyparkot s természetesen a szívemhez legközelebb álló kisfalut, nagyszüleim faluját, Komjátit. Ez az a pont, ahol egy külföldi az igazi magyarországi életet láthatja, ami Budapesten túl kezdődik.

Méhészkedés, Tornanádaska

A keddi napon a Lillafüredi Palotaszállóba látogattunk, ahol a wellnessezés és a Hámori-tóra néző teraszon elfogyasztott ebéd után megtekintettük a vízesést. Számomra Lillafüred mindig egy hegyekben-völgyekben elterülő kis ékszerdoboz volt, főleg nyáron csodaszép. A kastély pedig visszarepít kicsit az időben, a történelemben.

Lillafüred

Szerdán természetesen ellátogattunk Budapestre, bár a nap legjava – be kell valljam- az utazásról szólt. Borsod megye egyébként még nincs is olyan elérhetetlen távolságba Budapesttől, de így is az út három és fél órába telt (csak oda!). Érdemes egy 24 órás BKV jegyet beszerezni, hiszen 2500 forintért korlátlanul tömegközlekedhetünk a fővárosban. Remek időjárást fogtunk ki és sikerült – ha futtában is-, minden főbb nevezetességet megmutassak külföldi vendégemnek. Nálam a legfontosabb látnivalók az alábbiak voltak: Hősök tere, Vajdahunyad vára/ Városliget, Zoo Cafe (ez nem számomra volt a legfontosabb, de párom mindenképpen szerette volna kipróbálni milyen is lehet- erről később), Erzsébet híd, Molnár kürtőskalácsos, Vigadó tér, Dunapart, Cipők a Dunaparton, Parlament, Széll Kálmán térről a Budai várba, Mátyás templom, Halászbástya, Budai vár udvara, gyalog le a Clark Ádám térre, Lánchíd, kései ebéd a Nyugati környékén.

A Zoo Cafe-nak hadd áldozzak egy bekezdést. Nem szeretném promótálni a helyet, mert nincs ínyemre az állatok egész napos simogatása, s számomra az sem világos, hogy hogy nem zárta még be ezt a helyet a “Köjál”, hiszen miközben eszel-iszol a kisállatok szaladgálnak az asztalodon, akik elég gyakran oda is pipilnek/kakkantanak (ez tény). Ettől a rejtélyből eltekintve, rendkívül sokan látogatják a helyet, főleg külföldiek. Ami engem az állatok agyonsimogatásán kívül zavar, hogy a rendelhető ételek rendkívül gagyik, megkérik rendesen az árát, de tényleg nagyon amatőr étkeket kapsz cserébe. Például a melegszendvics, ami véleményem szerint gagyibban néz ki, mint amit odahaza futtában csinálsz magadnak, vagy a limonádé 2400 forintért, amiben semmi íz sincs. Az emberek nyilván azért rendelnek, hogy a kávézó létezni tudjon, s bőven kapnak kisállatot simogatni, fotózni, de ennyire az ételek, italok minőségét (főleg ennyi pénzért) nem kellene lehúzni. A fényviszonyok egyébként rémesek (legalábbis, ahol mi ültünk), nem készültek jobb minőségű fotók rólunk.

Zoo Café, Cipők a Dunaparton

Budapesten egyébként nem szabad bedőlni a turistacsalogató túlározott éttermeknek, ha igazán magyarosat akarsz enni, ajánlom a Lecsó Éttermet, ha pedig “magyaros törököt”, akkor a Lecsó-val szembeni Szeráj éttermet, óriási adag meleg étel jó árban. Sose röstelld a maradékot hazavinni, hiszen kb. három kisebb adagnyi ételt adnak és kérésre szépen becsomagolják.

Szeráj étterem

Ezek voltak a hetünk főbb programjai, a többi nap inkább a pihenésről szólt. Természetesen újdonságként hat egy külföldinek, ha elviszed egy nagyobb üzletbe (például itt Hollandiában hírből sincsenek olyan óriási boltok, mint a Tesco vagy az Auchan) és hidd el külföldi vendégeknek még ez is újdonság lehet (akkor is ha egyébként “gazdagabb” országból jönnek). A hét folyamán próbált édesanyám igazi magyaros ételeket főzni, mindegyik sikert aratott, hiszen egyszerű, mégis tápláló ételek voltak (sárgaborsó főzelék, zöldbab leves, tejfölös paprikás csirke stb.), de egy nap vettünk lángost is, az nr. 1 kedvenc volt. Mielőtt kifelejtem, játszottunk a “Gazdálkodj okosan” régi, eredeti verziójával, amit úgy konferáltam fel, hogy a “szocialista Monopoly”, mire párom közölte “hát nem igazán, mert abba minél több vagyonod kell legyen, ebben meg gazdálkodni kell”.

Gazdálkodj okosan

A nyelvi akadályokról is hadd szóljak néhány szót, hiszen hazánkban sajnálatos módon alacsony az idegennyelvet beszélők száma. Szerencsére napról napra kevesebbet kellett tolmácsolnom, hiszen édesanyám önszorgalomból fejleszti angol szókincsét és a legfontosabb dolgokban ki tudta fejezni magát. Meglepődnél, de édesapám ősrégi némettudása is előjött, s sok német szó/kifejezés rendkívül hasonló a hollandhoz. Párom is vette a fáradtságot, hogy néhány fontosabb szót, kifejezést megtanuljon magyarul, s az első napok feszültsége után magabiztosan utasította vissza az ötpercenként rátukmált ételeket magyar nyelven.

Mindig szerettem a különböző kultúrákat, legfőbbképp a kultúrák találkozását. Nagyon fontos, hogy elfogadóak legyünk más kultúrákkal szemben, de az is, hogy tanuljunk egymástól. Elkeserít, mikor Magyarországról ismeretlenül is egy olyan képet alkotnak külföldiek, akik a saját országukból sosem mozdultak ki, vagy legfeljebb pár napra ellátogattak a fővárosba és mindenben ragaszkodtak a saját szokásaikhoz, kicsit sem voltak nyitottak új ételekre, vagy a kultúrára. S egy nagyon érdekes dolog történt velem az utazás alatt: mindig mindent úgy magyaráztam páromnak, hogy közben iszonyatosan büszke voltam a kultúrámra, szokásainkra, értékeinkre, nevezetességeinkre, a szülőhazámra. Külföldön élő magyarok: ne hagyjátok, hogy Magyarországon sosem járó külföldiek lenézően beszéljenek Veletek, mi több legyetek büszkék honnan származtok, vagy próbáljátok meggyőzni őket, hogy látogassanak el Magyarországra és ismerjék meg az igazi kultúrát, ételeket, értékeket- amik a fővároson túl kezdődnek.

A Royal Yacht Britanniát az angol királyi család szolgálatában használták. A királyi család utazásaira szolgált, beleértve a királyi nászutakat, ünnepi alkalmakat és hivatalos utakat is.

A hajó 1953 és 1997 között szolgált, és ez idő alatt több mint 1 millió tengeri mérföldet tett meg a világ különböző részein. A Britanniát 1952-ben kezdték építeni a John Brown & Company hajógyárban, a skóciai Clydebankben. A Britanniát 1997-ben vonták vissza a szolgálatból, és jelenleg egy turistalátványosságként működik. (A Netflix: The Crown című sorozatában (5. évad 1. rész) bővebben láthatjuk annak történetét mi vezetett ehhez a lépéshez)

A hajó a skóciai Edinburghban található, és évente több százezer látogatót vonz a világ minden részéről. A fedélzeten megtekinthetők a királyi család személyes tárgyai, a hajó történelmi emlékei és az elegáns belső terek visszarepítenek minket a fiatal II. Erzsébet korába. Hírhedt utazásaiból kaphatunk ízelítőt, vajon milyen is lehetett a hajón bejárni a világot. A Royal Yacht Britannia a brit királyi család és a brit tengeri hagyományok fontos részét képezi, és méltán tartják az egyik legjobban ismert hajónak a világon.

Aki pedig Edinburghba és környékére látogat, érdemes felkeresni ezt a monumentális hajót, amely során megismerhetjük a hajó történelmét, beleértve a Britannia építésének és szolgálatának részleteit, a hajó működési mechanizmusait, valamint azon királyi eseményeket és utakat, amelyeken a hajó részt vett.

Érdekesség, hogy magát a hajót és a kiállítótereket egy bevásárlóközponton keresztül tudjuk megközelíteni, amely Leith kikötőjében található. Eddig bárhol jártam külföldi kiállításokon, múzeumokban, vagy akár a Buckingham-palotában, sehol sem találkoztam még magyar nyelvű audio-guide rendszerrel. Itt pedig kellemesen csalódtam, hiszen könnyedén hozzáférhettem ahhoz. Későbbiekben érthető is volt miért elérhető a megszokottól több nyelven is a vezetés, hiszen a hajót a felső szintekről lefelé lehet önállóan bejárni, a legfelső szint pedig a hajó navigációját és szerkezetét, eszközeit mutatja be. Így, nem biztos, hogy a hajózási szakszavak érthetőek lennének mindenki számára egy idegen nyelven.

Az alsóbb szintekre látogatva a személyzet kabinjait, étkezőit, mindennapos élet-terét tekinthetjük meg. Érdekes belesni abba, milyen is volt a konyha, ahol az ételek készültek, vagy hol töltötték a szabadidejüket a személyzet tagjai, hogyan mosták-vagy vasalták ki a ruhákat. A hajó első részében lehet megtekinteni a királyi szobákat, dolgozószobákat, vagy éppen a szalont, ahol a királyi család és a vendégeik étkeztek és ünnepelték a különböző alkalmakat. Az óriás, gyönyörűen berendezett étkező részben még mai napig tartanak rendezvényeket. A konyha is eredeti minőségében tudja kiszolgálni a hajón megtalálható kávézót/éttermet, ahová a látogatók is betérhetnek.

A szobák még mindig eredeti pompájukban ragyognak, felelevenedik előttünk, hogy II. Erzsébet a dolgozószobájában az íróasztalánál ül, vagy hogy a hajó napozóteraszán játszanak a királyi család tagjai. Igazi időutazásban lehet részünk. A legalsó szinten a hajó óriás gépházát tekinthetjük meg, vagy például abba is belepillanthatunk, hogyan került fel egy Range Rover a hajóra akkoriban, a királyi utak elengedhetetlen kellékeként.

A Royal Yacht Britannia látogatása igazi élményt nyújt azoknak, akik érdeklődnek a brit királyi család és a tengeri hagyományok iránt. Kellemes 2-3 órás kikapcsolódást nyújt, hiszen elveszünk a kabinok érdekes rengetegében, amelyben annyi apróságot tudunk megfigyelni, amely a történelem egy igaz szelete. Aztán az időutazás végén, visszatérhetünk a valóságba és folytathatjuk skóciai barangolásunkat, amely szintén telis-tele van történelemmel.

Korábbi Edinburgh-i látogatásunkról itt írtam:

https://velemenyhuszarok.hu/cikkek/eletmod/utazas/edinburgh-a-felfoldi-bocik-es-harry-potter-hazaja/

_{A cikk a ChatGPT segítségével készült.}

Angliában kalandozva, többször érezhetjük úgy, hogy a régens korba csöppennénk bele. A kastélyok, nemesi birtokok (manorok) s annak kertjei abba a korba repítenek el bennünket, amelyben a Bridgerton- család is játszódik.

A Netflix saját gyártású sorozata, a Bridgerton család már 3 éve nyűgözi le a közönséget, a történet, a gyönyörű kosztümök és helyszínek sokaságával. Ha minden igaz, akkor hamarosan érkezik a 3. évad is. A sorozat nézése közben az ember elmereng, vajon hol is forgathatják a sorozat részeit, hiszen megannyi kastély és helyszín tűnik fel benne. A Google-ben összegyűjtött cikkek alapján megkerestem, melyik lehet a legközelebbi forgatási helyszín, ahová akár tömegközlekedéssel is el tudok jutni, London egyik külvárosából.

Így jutottam el Silsoe városába, ahonnan 5 perc sétára található a “Wrest Park and Gardens.” Itt a belépő megfizetése után (kb. 14,50 £) betekintést nyerhetünk a sorozatban is feltűnő kastélyba és annak óriás kertjébe. Ahol látogatásom idején sokan töltötték az iskolai félévi szünet egyik napját sétával, játékkal a természetben.

A kastélyba érkezve, a belső berendezés elsőre hiányosnak tűnhet, de a kedves személyzet magyarázata után minden értelmet nyer. A kastélyt a de Grey család építtette. Majd az első világháború során hadikórháznak használták, a második világháború után pedig egy kutatólabor működött falai között. 2006-ban került a British Heritage szárnyai alá, akik napjainkban is karban tartják és működtetik. Azonban a drawing-room-okban (szalonokban), a bútorok hiányának érzését feledteti a gyönyörű tapéták, festmények és a gyönyörű könyvtárszoba látványa.

Látogatásom napján, a reggeli órákban óriási köd fedte be Luton városát és környékét, illetve parkba érkezve, alig látszott ki a kert hátsó részében elhelyezkedő barokk építésű pavilon. Azonban a köd folyamatosan felszállt, az idő is kividult. A kastély belső szobáinak megnézése után, a park várt még felfedezésre.

A park több hektáron terül el. Nagyobb földutakon akár egy nagyobb golf-autóval is bejárhatják, akik ezt igénylik, vagy valamilyen mobilitási problémájuk van. Azonban kisebb ösvények is keresztezik ezeket az utakat, amelyeken barangolva találhatunk Japán-stílusú pagodát, pálmaházat, kis tavacskát híddal, kisállat temetőt, napórát, közben megfigyelhetjük a hattyúkat, mókusokat, a természetet, magunkba szívhatjuk a fenyők illatát. Illetve megnézhetünk melléképületeket is, ahol kiállítási tárgyak találhatóak.

A kastéllyal szemben elhelyezkedő pavilon, amely több szintes, kipróbálhatjuk milyen is lehetett apró csigalépcsőkön közlekedni, a gyerekek előszeretettel játszottak bújócskát ezen a helyen, hiszen 4 csigalépcső sor is vezetett fenti és lenti irányba is.

Ami nagyon tetszett, hogy a kastélyban is és a kertben szabadon barangolhattam, készíthettem képeket vagy ejtőzhettem a napfényben.

Nem csodálkozom, hogy a Bridgerton-család stábja ezt a helyet választotta forgatása egyik helyszíneként. Főleg, nyári időszakban a kert még csodálatosabb arcát mutatja – az ott látott fényképek alapján. Nagy valószínűséggel a sorozat 3. évadában is feltűnik majd a csodálatos kastély és kert.

Ha szeretnénk egy jókorát sétálni, a szabadban tölteni pár órát és a Lutoni repülőtéren több időnk van egy másik járatra való átszállásra, ajánlom a park látogatását, hiszen jelenleg az MK1-es jelzésű busszal a reptérről közvetlenül el tudunk jutni kb. 35-40 perc alatt.

Wrest Park and Gardens honlapja: https://www.english-heritage.org.uk/visit/places/wrest-park/

Bizonyára mindenkinek okozott már stresszes pillanatokat egy-egy utazás előtt, hogy mit is pakoljon a bőröndjébe, mire lesz szüksége az utazása során és mit fog otthon hagyni? Íme néhány tipp egy rutinos utazótól, ha 2-4 napos repülőútra indulunk.

Amikor még nem voltam rutinos abban, hogy mit és hogyan pakoljak a táskákba, elég nagy fejtörést okozott a pakolás. Illetve időbe telt azt is kitapasztalnom, melyek azok a bőröndök, táskák, amelyek praktikusak az utazáshoz. Személy szerint azonban sajnos nem tartozom azon típusú emberek közé, akik „kevés” holmival útnak tudnak indulni. Persze, ezen az is segít, ha előre átgondoljuk milyen napokon milyen ruhát fogunk viselni, mire is lesz pontosan szükségünk.

Először is meg kell találnunk a megfelelő táskát, bőröndöt!

Repülővel való utazás során kifejezetten nagy fejtörést okoz az, hogy minden egyes légitársaságnál különböző poggyászméreteknek kell megfelelnie a csomagunknak. Valahol egy válltáska/hátizsák és egy kisebb méretű bőrönd lehet az útitársunk, amelyet felvihetünk a repülőgépre. Általában ez maximum 10 kg súlyú lehet, de mindig ellenőrizni kell mennyi lehet. Emellé pedig választhatunk még egy- vagy több feladott csomagot, amelynek egy megadott súlykorlátba kell beleférnie. A táskák maximális méretéről és súlyáról mindig a légitársaság honlapjáról tudunk tájékozódni.

Nemrégiben beszereztem egy olyan hátizsákot és kisebb bőröndöt, amely minden légitársaság kézipoggyász szabályzatába illeszkedik! Hiszen, ha ezeket nem tartjuk be, büntetést rónak ki ránk, amelyet a helyszínen kell megfizetni, szóval érdemes erre figyelmet fordítani. A hátizsák kedves útitársammá vált, hiszen párnázott vállrésszel rendelkezik. Állítható és nagyon kényelmes, így túrázáshoz, városnézéshez szuper választás. Az alsó részében egy kinyitható „pléd” van műanyagból, amelyre le lehet ülni, illetve egy hőtartó rekesz, ahová a hideg üdítő, nasi kerülhet.

Általában mi kerül ebbe a táskába?

• Személyi iratok, útlevél
• Szükséges papírok
  • Érdemes utánanézni, szükségünk van-e az országba való beutazáshoz PCR-teszt igazolására, oltási igazolásra, ha igen milyen formátumban
  • A hotelünk címe kinyomtatva
  • Program voucherek kinyomtatva
• Pénztárca, pénztárcák
  • Nálam könnyebb, ha a különböző valutát külön tárcában tartom
  • Jó ha van nálunk apró
  • Jó, ha van nálunk bankkártya (Ne csak pre-paid kártyát vigyünk magunkkal, hiszen az nem mindenhol működik)
• Esernyő
• Töltők (telefonhoz, órához, tablethez stb.)
• Higiéniai szett – egy átlátszó, zárható tasakban a repüléshez 10X100 ml engedélyezett
  • Ezért nekem ebbe a tasakba kézfertőtlenítő, mini nedves törlőkendő, dezodor, arcfrissítő spray, szájápoló, fogkefe-fogkrém szokott kerülni
  • Papírzsebkendő
• Gyógyszerek
  • Alap gyógyszerek, mint például: fájdalomcsillapító, görcsoldó, széntabletta, megfázás elleni por
• Napszemüveg, szemüvegtokkal együtt
• Szájmaszk
  • Hiába a korlátozások eltörlése, sosem tudhatjuk mikor lesz rá szükségünk
• Olvasnivaló: útikönyv, rejtvény, kedvenc könyvünk
• Fényképező (ha viszünk magunkkal)
• Hosszabb utakra egy pakli UNO kártya
• Elemózsia az útra
  • Cukorka vagy rágó, a fel-és leszállás közben megkönnyíti a nyomáskiegyenlítést a fülben
• Egy üres palack
  • Napjainkban a repterek nagyrésze rendelkezik ivókutakkal, ahol megtölthetjük a kulacsunkat, ezzel is megvédve környezetünket
• Egy extra pulóver, ha fázósak vagyunk
• Felfújható nyakpárna/mini takaró

Általában, ha 2-4 napra utazunk, tökéletes választás a kabinba felvihető bőrönd választása, amellyel megkönnyítjük az utazásunkat. Hiszen a repülőgépről leszállva nem kell várnunk a feladott csomagunkra, illetve maga a közlekedés – főleg, ha tömegközlekedéssel folytatjuk utunkat is könnyedén fog menni.

Ezesetben figyelnünk kell arra, hogy ez a bőrönd szintén velünk fog utazni. Az utasbiztonsági ellenőrzésen szintén be kell tartanunk a 10 X 100 ml/ fő szabályozást, egy átlátszó tasakban. Amelyet egyébként minden esetben ki kell vennünk és a tálcára helyeznünk, hogy a gép átvilágítsa.

Ha csak ez a bőrönd áll rendelkezésünkre, akkor kifejezetten figyelnünk kell arra, milyen folyadékokat viszünk magunkkal. Ilyenkor érdemes beszerezni a boltokban kapható megtölthető 100 ml-es kis műanyag üvegcséket, amelyeket fel tudunk tölteni kedvenc kozmetikumainkkal.

Mi kerüljön a kabinbőröndbe (2-4 nap)?

Mindig gondoljuk át előre a napi rutinunkat. Hogyan szoktunk elkészülni reggel, miket használunk? Ezeket tegyük a bőröndbe!

• Ruházat: alsónemű, harisnya, zokni, nadrágok, felsők, pulóverek – mindenből több váltás, évszaktól függően – bikini – ha a part felé vennénk az irányt – vagy sapka, sál, kesztyű, ha hideg desztinációra utazunk
• Kozmetikai, higiéniai csomag: tusfürdő, sampon, nedvestörlőkendő, felületfertőtlenítő, sminkszerek, dezodor, parfüm, szükség esetén hajlakk, hajformázó, napvédő krém – úticélnak és évszaknak megfelelően (Fontos! csak 10×100 ml engedélyezett a repülőn)
  • A boltokban kaphatóak kis flakonok, amibe áttölthetjük a kedvenc kozmetikumainkat
• Papucs (Hiszitek vagy sem, bármennyire is tisztának tűnik a hotel padlószőnyege, vagy padlója – nem az!)
• Váltás cipő
• Instant kávé, teafilter, levespor, műanyag étkészlet
  • Általában a hotelek rendelkeznek vízforralóval és mellé kávéval, teával, de sosem tudhatjuk, van, amikor csak vízforralót találunk
• Gyógyszerek
  • Fájdalomcsillapító, görcsoldó, széntabletta, pro-biotikum, hányinger elleni tabletta, meghűlés elleni por, torokcukorka, napleégés utáni spray

Ha hosszabb útra utazunk és van olyan bőröndünk, amely feladásra kerülhet, akkor is érdemes a hátizsákba vagy a kabinbőröndbe berakni egy váltás ruhát, hiszen kifejezetten a nyári időszakban feladott poggyászok elkeveredhetnek és csak később tudunk azokhoz hozzájutni.

Ha pedig bepakoltunk nincs más dolgunk, mint útra kelni és élvezni az utazást!

Ti miket szoktatok még bepakolni? Esetleg Ti be tudtok egy hátizsákba pakolni akár 4-5 napos utazásra is? Vagy olyanok vagytok mint én és tele pakoltok egy nagy bőröndöt is akár erre az időtartamra?

Az örök tavasz szigete, ahol a kopár, sivatagos tájtól kezdődően, a gyönyörű, zöld növényekkel tarkított erdőkig, a gyönyörű óceán mellett, mindenki megtalálhatja kedvenc szabadidős tevékenységét.

Tenerife, az Atlanti-óceán északkeleti részén helyezkedik el, Afrikától körülbelül 300 kilométerre található. A Kanári-szigetek legnagyobb szigete, Spanyolországhoz tartozik. Nyáron ritka, ha 30 fok felé emelkedik a hőmérséklet, télen pedig nem esik 20 fok alá.

Több légitársaság kínálatában, mind a nyári- és téli menetrendben is megtalálható a járat Tenerife felé, több, mint heti egy alkalommal. Így, úgy döntöttünk, most csak 5 napra érkezünk a gyönyörű szigetre. Hétfőtől-péntekig húzódó időtartamra. A sziget két repülőtérrel is rendelkezik. A WizzAir, a Tenerife South, tehát a déli repülőtéren száll le, ahonnan könnyedén, autóval akár egy óra alatt elérhetjük az északi partot. Így, az se csüggedjen, aki az északi, növényekkel tarkított szigetrészt fedezné fel. A repülőút körülbelül 5,5 óra. Jelenleg hetente két alkalommal, hétfőn és pénteken vannak járatok. Illetve a nyári időszakban különböző cégek charter járataival lehet elérni a szigetet.

Több, autóbérlést kínáló társaság található a szigeten. Mi, talán az egyik legnépszerűbb helyi “Cicar”-t választottuk, kollégák ajánlása alapján. Amellyel összességében meg voltunk elégedve, hiszen még itthonról, az online oldalon keresztül, kényelmesen kiválasztottuk az autót, amely kulcsát a reptéren a Cicar ablakánál átvettük és a terminálból kilépve az út túloldalán autóba is szállhattunk. A társaság több fajta autót kínál, a legkisebb Fiat 500-astól kezdve a legnagyobb Jeep-ekig.  

Foglalni az alábbi oldalon, könnyedén lehet a foglalási paraméterek megadásával lehet:
https://www.cicar.com/en

A bérlés ára mellett, egy 30 eurós letéti díjat is fizettünk. A benzin tankunk háromnegyedig volt töltve, visszavinni pedig félig teli tankkal kellett, ez garantálta, hogy visszakapjuk a 30 eurós letéti díjat a bérlés végén. Amely szintén könnyedén ment, hiszen ahonnan felvettük az autót a terminál elől, ugyanoda egy tetszőleges parkolóhelyre tudtuk visszavinni.

Tenerife South repteréről, Puerto de la Cruz városába indultunk, amely a sziget északinyugati részen helyezkedik el. Az utat autópályán tudtuk megtenni, amelynek nem volt díja. A szabályok hasonlóak a magyar KRESZ szabályaihoz. Puerto de la Cruz kimondottan üdülőváros, azonban van egy szép óvárosi része, kellemes éttermekkel és üzletekkel, parkokkal és csodás fekete homokos partokkal.

A szállásunkat a Booking.com ismert szállásfoglaló oldalon kerestük, körülbelül 1,5 hónappal az utazás előtt. A kereséskor preferencia volt az, hogy a tartózkodásunk tartalmazzon reggelit és vacsorát. Az idő rövidsége miatt nem szerettünk volna ezek keresésével foglalkozni. Így az egyik szállodalánc AluaSoul Orotava Valley-ra esett a választás. Ahol csak felnőtteket fogadnak. A gyönyörű szoba, a bőséges reggeli és bőséges, svédasztalos vacsorák, (ahol külön kérésre különböző húsokat, halakat grilleznek számunkra) minden igényt kielégítettek. Úgy gondolom, gondosan válogatják ki napról napra mi kerüljön az asztalra, így mindenki kedvére választhat. Általában, mint más helyeken is, a vacsoránál az üdítőt külön kellett megvásárolni, azonban minden másból korlátlanul lehetett fogyasztani. Illetve van lehetőség teljes all inclusive ellátásra is. A hotelben egész nap változatos programok, esténként bingo- és kvíz- és táncest színesítették az ott tartózkodást. Akinek pedig a közelben lévő partszakasz túl hullámzó és hideg lenne, az kétféle medence közül is választhat és pihenheti ki a nap fáradalmait.

Az első napunkon a Loro Parkba látogattunk el, amely a világ legnagyobb papagájgyűjteményével rendelkezik és egy gyönyörűen kialakított környezetben tekinthetjük meg a föld pingvinjeit, vagy ismerkedhetünk meg a gyilkosbálnák, azaz orkák, delfinek világával és mindennapjaival. Érdemes a honlap alapján tájékozódni, hogy az állatbemutatók mikor kezdődnek, az alapján érkezni a parkba és megtervezni az egész napunkat. Egy ingyenes kisvonat segíti a látogatók eljutását a parkba, amely Puerto de la Cruz belvárosából indul, de van lehetőség a park előtti parkolásra is (3-5 euró/alkalom).

Jegyek és a bemutatók időpontjai:

Második napunkon Puerto de la Cruzt fedeztük fel és a városban található strandokat. A néha óriás hullámokat a szörfösök élvezik a legjobban. Az óceán pedig elég hideg, nyáron sem melegszik fel igazán, így aki fázós jobb, ha felkészül erre. Pozitívum volt, hogy több hotel, így a miénk is biztosított óránként kisbuszt, hogy le-illetve fel-jussanak a vendégek a városba, hiszen többsége a hoteleknek egy meredekebb lejtő mentén/tetején fekszik.

Harmadik napunkon nyakunkba vettük a Teide Nemzeti Parkot, amelynek a legtetején a Teide vulkán fekszik 3718 méteres magasságával. Azonban az időjárási viszonyok nem voltak kegyesek hozzánk, túl szeles volt az idő, így a Teide tetejére induló felvonó nem üzemelt. Így egy körülbelül reggel 8 órától, délután 14 óráig tartó nemzeti park túrán vettünk részt. Így kényelmes tempóban, több fotó megállóval jártuk végig a Teide és környékének természeti nevezetességeit, szépségeit. A szervezők a felvonó jegy árát visszatérítették.

A Teide hivatalos oldalán többféle túra, program közül választhatunk, amelyet előre le is tudunk foglalni, a szervezett busz pedig a hotel előtt vagy a legközelebbi felvételi ponton vesz fel minket. Mi a Teide túrát választottuk felvonóval, ez 29 euróba került. Érdemes ezt is megtervezni előre, hiszen különböző napokon, különböző helyszínekről indulva, más és más programokra lehet foglalni.

Utolsó napunkat sétával töltöttük az indulásig, tartalmas napokat tudhattuk magunk mögött, azonban sikerült felfedezni egy szeletét a szigetnek. Még megannyi programlehetőség áll rendelkezésre, így biztosan máskor is visszatérünk megtekinteni a babérerdőt, a Teide tetejét, a sivatagos déli részt, csúszunk egyet az óriási csúszdaparkban, vagy bálnalesre hajózunk ki Adejeből. Talán minderre két hét sem lenne elég. Így egyet tudok érteni a kollegáimmal, akik minden évben visszatérnek a nyári vagy téli vakációjuk alkalmával.

Efteling, dél- Hollandia messze földön közkedvelt élményparkja az év minden napján óriási tömegeket vonz. Egy mesepark, amit képtelenség megunni, amit nem csak a legkisebbek, de a tinédzserek, felnőttek és idősebb korosztály is szívesen látogat. Aki azt hinné egy vidámpark csak az őrült hullámvasutakról szól, annak bemutatjuk eme csodás meseparkot, ahol egy napra mindenki elfeledkezhet az őrült hétköznapokról és meseországban érezheti magát.

Számomra Efteling az egész napos igazán felüdítő és aktív kikapcsolódást jelenti. Egy mesepark, ami Magyarországon abszolúte hiányzik, amit sajnos nem tudnak pótolni a vásári, utazó vidámparkosok dodzsemjei, körhintái. Eftelingbe csak a belépő és parkolójegyet kell megváltani, s utána korlátlanul kipróbálható bármelyik attrakció.

A belépőjegyek ára a szezontól függ: hétvégén, iskolai szünetekben, ünnepnapokon 41-46 euro, hétköznapokon főszezonon kívül 38 euro per fő, 3 éves kor alatt ingyenes. Sokak körében népszerű az éves bérlet, amivel korlátlanul látogató az év folyamán a mesepark és már négy-öt belépőjegy árából visszatérül az egész éves parklátogatás ára (205 euro per fő per év, havi részletfizetéssel).

Hogy miért váltanak tömegek éves bérletet Eftelingbe? Eleinte én sem értettem, majd első látogatásom alkalmával világossá vált.

Sosem voltam még Disneyland-ben, de Efteling hasonló sémákra épült, hasonló attrakciókkal, beöltözött sétáló mesefigurákkal, megannyi varázslatos kis ösvénnyel, dekorációval, kedves zenékkel, vízi show-val, színházi előadással, lovagi tornával, kastélyokkal, meseerdővel, játszóterekkel, óriási tóval, tavon sikló kishajókkal, kísértetkastéllyal, kisvonattal, vurstlival, kalandparkkal, hullámvasutakkal, 4D-s mozival, megannyi étkezdével… Egyszóval van itt minden, mint a búcsúban, egy viszont biztos: egy nap alatt képtelenség mindent kipróbálni.

Efteling népszerűsége töretlen, így több a park területén épült mesebeli szállás is lehetőséget nyújt az ottalvós több napos kikapcsolódásra. Családok számára a már fentiekben említett éves bérlet rendkívül népszerű, hiszen a gyerekek képtelenek megunni a megannyi különböző attrakciót, játszóteret, meseerdőt – a “mit csináljunk a hétvégén” kérdés igazából egy éves bérlettel megoldható, ami elsőre valóban nem olcsó (205 euro per fő per év három éves kor fölött), de minden hétvégén moziba, étterembe, játszóházba, állatkertbe stb. menni sem olcsóbb mulatság.

A parkbéli étkezdék tipikus holland ételeket árulnak (amiről tudni kell, hogy tápanyagban nem valami gazdag, annál inkább egészségtelen harapnivalók, tipikusan zacskós leves felmelegítve, mélyhűtött áruk kiolvasztva s megsütve stb.)  elég magas áron. Így hát nem ritka az óriás szatyrokat cipelő nagyszülők, szülő látványa, esetleg a gyermekek szállítására szánt kis taligák otthoni készített szendvicsekkel, üdítővel, rágcsálnivalóval való megtömködése sem, ami egyébként abszolúte érthető, ésszerű megoldás.

A park folyamatosan épül, szépül, megújul, az üzemeltetők bizonyosan gondoskodnak arról, hogy minden látogatásunk alkalmával valami új élménnyel gazdagodhassunk. Az attrakciók modernizálása, megújítása mellett, minden évszak nyújt valami extrát: télen a “Winter Efteling” csodálatos téli hangulattal, megannyi karácsonyfával, pattogó tüzű kályhákkal, téli öltözetbe öltöztetett bábukkal, igazi karácsonyi hangulatot kölcsönöz. Nyáron extra hosszú nyitvatartással, tavasszal virágba borult parkkal vár az élménypark, ősszel pedig hangulatosan sárguló levelek között bandukolhatunk.

Egy dolgot viszont érdemes figyelembe venni: a park rendkívüli népszerűsége miatt, nagyon hosszúra is nyúlhatnak az egy-egy attrakcióra való várakozási idők. Nem ritka a legnépszerűbb “Symbolica” varázslatos kastélyába való bejutást megelőző 1-1,5 órás várakozási idő sem. Érdemes hétköznapokra, iskolai szüneteken-, ünnepi időszakokon kívülre időzíteni a látogatást, hogy egy nap alatt minél több élménnyel gazdagodhassunk. A vidámkodás garantált, a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki megtalálhatja a maga számára érdekes, örömet okozó programokat.

A teljesség igénye nélkül egy kis ízelítő az attraciókból, kikapcsolódási lehetőségekből:

• Sirocco, körbeforgó hajók
• Max & Moritz, családi hullámvasút
• Fabula, 4D mozi
• Baron 1898, Python óriás hullámvasutak
• Droomvlucht, “darkride” manóországban
• Sprookjesbos, meseerdő (amely során a jól ismert mesék figurái, házikói elevenednek meg)
• Pirana, vadvízi sodrás
• Különböző szabadtéri és fedett körhinták
• Gondoletta, tavi kishajók
• Gőzvasút
• Vurstli, céllövölde, horgászós ügyességi játékok, célbadobás stb. nyereményekért
• Pagode, “lebegő templom”, levegőbe emelkedő lassan körbe forgó szerkezet
• Villa Volta, fordított ház, ahol minden forog és életre kel
• Játszóterek különböző tematikával (mászó kalandpark, vízi, totyogóknak stb.)

Hivatalos weblap: www.efteling.com

Egy varázslatos világ, amelynek minden egyes filmjével és annak szereplőivel együtt nőttünk fel. Vajon hol készült a varázslat és látogatható az a hely? Cikázott bennem a gondolat, már évek óta. Amilyen sokat gondolkoztam ezen, olyan villámcsapásként ért, hogy London környékén fogok tartózkodni és szabadidőm is lesz, amely során ezt meg tudom valósítani.

A Warner Bros. Studio Tour, Making of Harry Potter, 2012-ben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. Itt forgatták a Harry Potter filmek részeit. Így lehetőségünk van megtekinteni a belső helyszíneket, kellékeket, kosztümöket, betekintést nyerhetünk a kulisszák mögé, hogy hogyan is készültek a filmek. Végig sétálhatunk az Abszol úton (Diagon Alley) is, vagy a Gringotts bankon keresztül és megcsodálhatjuk a Roxfort Expressz vonatot is.

Jegyek

A Studio Tour jegyek online érhetőek el, amelyet könnyedén, online tudunk megvásárolni. Személy szerint a legegyszerűbb, sima jegyet választottam, ez 50 fontba került. Azonban elérhető olyan jegy is, amelyikkel délutáni teán is részt vehetünk, vagy kombinált jegyet válthatunk szállással együtt, vagy akár privát 2,5 órás vezetés is elérhető.

Érdemes jó előre megtervezni mikor megyünk és megvenni a jegyeinket, hiszen hamar betelnek az időpontok. A kiválasztott napon egy érkezési idősávot kell lefoglalnunk, ami azt jelenti, meg kell adni hány órára szeretnénk érkezni. Szerencsés esetben ezt mi tudjuk kiválasztani az érkezésünkhöz igazítva. Észrevételem, ha fél órával korábban érkezünk a helyszínre sem probléma. Az utolsó belépés időpontja általában 18:30 (ez hétvégén eltérő lehet, érdemes ezt is megnézni), hiszen általában 3-4 órát igénybe vesz a túra, attól függően milyen tempóban haladunk.

Hogyan jutok el a stúdióba?

A stúdióba az előre megváltott jegyünket bemutatva egy „mugli meghajtású” buszra szállhatunk fel, amely a Watford Junction állomásról a stúdióig visz minket. Minden 30 percben indulnak a buszok és az út körülbelül 15 percig tart. A Watford Junction állomásra- aki a város felől érkezik, a London Euston állomásról vonattal lehet eljutni. Azonban, ha nem ezt a módot választjuk vannak olyan buszok, amelyek London Victoriáról vagy a Kings Cross állomásról közvetlenül a stúdióig visznek el bennünket, ezeket külön lehet lefoglalni, akár a belépőjeggyel együtt. 

A stúdióba személy szerint London Luton repteréről jutottam el. Ha valaki csak ezért érkezik ide és pénztárca-barát megoldást szeretne alkalmazni ezt az utat választhatja:

London Luton termináljából kilépve az „A” jelű buszra kell szállnunk, amely Dunstable felé tart. Ezzel Luton Interchange állomásig kell mennünk, ez Luton belvárosa, ahol a buszpályaudvar és a vonatállomás is található. Itt fel kell szállunk a 321-es jelzésű buszra (Maple Cross felé), amellyel Watford Junction Station-ig kell utaznunk. Ez egy, körülbelül 1,5 órás út keresztül kis városokon, ha egy kicsit nézelődni szeretnénk tökéletes választás. Egy kicsit gyorsabb megoldás: A Greenline 757-es London felé tartó járata, majd átszállás a 321-es buszra, Bricket Wood Black Boy PH megállónál. Ez a menetrend szerint 1 órát vesz igénybe.

Egész napos jegyet váltva, 7 fontból megoldott az utazásunk mind a két irányba. Még mielőtt kilépnénk a repülőtérről, jobb kézre egy pultnál, amelyre a „Greenline 757” van kiírva tudjuk megváltani a napijegyünket.

Az utazásunkat akár a Google Mapsen is megtervezhetjük, de tervezhetünk a társaság oldalán is és megtekinthetjük a jegyárakat.

A stúdió

A stúdióba érkezve leadhatjuk nehéz hátizsákunkat, kabátunkat az értékmegőrzőbe és belevághatunk a kalandba! Mivel cikkem azzal a céllal készült, hogy tájékoztatást nyújtson arról, hogyan juthatunk el a túrára, így nem szeretném senkinek sem kedvét szegni azzal, hogy leírom mi vár rá, hiszen egy varázslatos utazáson vehetünk részt, amelyet érdemes, ha saját magunk élünk át.

A túrán saját tempónkban tudunk végig haladni. Kétszer van lehetőség professzionális fényképet csináltatni, először egy kviddicses képet és videót hívathatunk elő, ahogyan ülünk a seprűn, aztán van lehetőség egy, a Roxfort Expresszen, vonatban ülős kép elkészítésére is. Ezt megkapjuk előhívatva és digitálisan is, így le tudjuk azt tölteni.

Minden hónapban vannak a túrának tematikus részei, amelyek során egy adott témáról többet tudhatunk meg, mint például a Halloween közeledtével a sötét varázslatok kivédése kerül előtérbe. Idén májusban pedig a „Magical Mischief” témakörében többet tudhattam meg Weasley ikrek csínytevéseiről, vagy Umbridge rózsaszín kosztümjének színváltozásáról. Mindeközben pedig van egy térképünk és útlevelünk, amelybe pecséteket lehet gyűjteni. Az ott dolgozók rendkívül kedvesek és segítőkészek, ha bármilyen kérdésünk van, akkor azt biztosan meg tudják válaszolni.

Étkezésre a túra közepén van lehetőség, ahol vajsört is lehet vásárolni eldobható vagy souvenir pohárban (ezt ott ki lehet mosni és hazavinni). Ez egy külső részhez tartozik, tehát a szabad ég alatt el lehet fogyasztani a vajsörünket a kinti díszletek között. Ha nem ezt az opciót választjuk, akkor a túra megkezdése előtt vagy után van lehetőség étkezésre a nagy hallban. Ugyanígy a mosdóhasználatra vonatkozóan is, a túra előtt és után, illetve a közepén van lehetőség. A souvenirek beszerzését is a túra végén tudjuk megejteni.

Ha túl messze lenne

A stúdió nem Londonban található. Azonban akik szeretnének mégis egy kis Harry Potter élményben részesülni, nekik ajánlom a St. Pancras állomáson lévő 9 ¾-ik vágányt, ahol fotót készíthetünk a poggyászhordó kocsival, ahogyan éppen nekiiramodunk a vágánynak. Emellett pedig Harry Potter ajándéktárgyakat is vásárolhatunk.

Szintén meglátogathatjuk a Covent Gardenben lévő Harry Potter „Photographic Exhibition”-t, ahol szintén beleheshetünk a kulisszák mögé, vagy megkóstolhatjuk a vajsört (ezt a belépőjegy megvásárlása nélkül is megtehetjük).

Ha Londonban vagy környékén tartózkodunk mindenképpen keressük fel az egyik, vagy másik élményt és helyszínt, kifejezetten, ha rajongói vagyunk a filmnek. Hiszen egy szuper napot tölthetünk el a varázslók világában és garantáltan elő fognak törni a gyermekkori filmélmények. Talán szem sem marad szárazon, sőt biztos vagyok benne, hogy mindenki álla is leesik majd, amikor végre beléphetünk majd a Nagy Hallba!

Belgiumra gondolván, legtöbbünknek a waffel, a pisilő kisfiú szobra, az Európai Unió megannyi intézménye jut elsőként eszünkbe. El sem hinnénk, hogy ez a kulturálisan, nyelvileg megosztott ország mennyi kincset, látnivalót rejt magában – mindehhez viszont magunk mögött kell hagyjuk a fővárost, Brüsszelt.

Idei nyarunk dilemmája az egekbe szökött repülőjegy árak, a reptereken száz métereket kígyózó sorokból kifolyólag az volt, hollandiai lakhellyel merre is induljunk nyaralni. Fent említett okok végett, a tengerparti üdülés teljesen kiesett a szamításból, így arra gondoltuk ismerjük meg jobban Belgiumot, annak is a déli részét. Minden számításunkat, elképzelésünket felülmúlta, alapos kutatómunka, rengeteg tervezgetés után – milyen csodákkal rendelkezik az ország déli része (Vallónia, francia anyanyelvű lakosokkal). Nem csak a látnivalók, hanem a számunkra új szállás koncepció, a B&B (bed and breakfast = szállás és reggeli) is tízből tíz pontot kapott. 

B&B Hedera, Herne: a www.booking.com – on keresgélve bukkantam rá erre a mesébe illő, 9.4-es értékelésű családi üzemeltetésű szálláshelyre, Brüsszeltől kb. egy órára dél-nyugati irányba. Öt éjszakára két főre reggelivel 530 eurót fizettünk (nincs extra idegenforgalmi adó), óriási, teljes felszereltségű, átlagon felül tiszta szobával és fürdőszobával. A szállás udvarán egy tavacska, ping pong asztal felszereléssel, óriási medence, megannyi nyugágy, étkezőasztalok biztosítják a tökéletes pihenést. A reggelinél mély benyomást tett rám, hogy a tulajdonosok figyelemmel kísérik mi van fogyóban, mit kell feltölteni – és ellene vannak a pazarlásnak. Annyit tálalnak frissen, ami várhatóan elfogy. Házi készítésű lekvár, joghurt, továbbá frissen facsart narancslé, frissen kisütött pékáru, változatos felvágottak, sajtok, gyümölcsök kerülnek a reggeliző asztalra. Remek tanácsokkal szolgálnak a környéket illetően, de mégsem zavarják meg a kikapcsolódást.

Durbuy: a szállás után ezt a kisvárost is mesebelinek nevezném, mely a világ legkisebb városa címet viseli. Alapvetően már az odavezető út magában egy kaland, hiszen hegyes-dombos táj tarkítja ezen régiót, a kis falvak francia vidéki rusztikus stílusú házaikkal, piros burjánzó muskátlikkal, majd a néha elő-előbukkanó chateau-k, azaz kúriák látványa magába szippant és visszarepít az időben. Durbuy-ban egyedül a modern öltözetű járókelők emlékeztetnek arra, hogy 2022-t írunk, a kisváros akár egy filmforgatás helyszíne is lehetne pár száz évvel korábbról. Kastélya magántulajdonban áll, a kisváros egyik vége a másiktól gyalogosan körülbelül tíz percre fekszik. A város méltán híres bukszus bokrokból formázott szobrait magába ölelő kertjéről, amit meseország édenkertjének neveznék (Parc des Topiaires in the Ardennes, belépő 4,5 euró per fő). A város kis utcácskáiban bolyongás garantáltan egyenlő egy időutazással. A parkolás 7 euróba került az egész napra a bukszus kert előtt.

Dinant: Durbuy-tól háromnegyed órányi autóútra található a következő lélegzetelallító kisváros, Dinant. A Maas folyó két partján elterülő város híres templomáról (Notre Dame de Dinant, ingyenesen látogatható), valamint a mögötte elterebélyesedő sziklán álló Citadelle de Dinant erődítményről, ami egyben kilátóként is funkcionál. Külön élményt nyújt a felvonó, amivel pár perc alatt a Citadelle megközelíthető, vállalkozó szelleműek részére az út gyalogszerrel, lépcsőzve (408 lépcsőfokon) is megtehető (belépő: 11 euró per fő). Az erődítmény főként az első világháborúban betöltött funkcióját ismerteti meg az érdeklődőkkel és megannyi korabeli fegyvert mutat be. Külön érdekesség az az interaktív lövészárok, ahol a kiállítás készítői ténylegesen a frontra kalauzolnak minket, fegyverropogással, felvillanó fényekkel, alagutakkal – amin a félhomályban a háború érzését szimulálva látogatóként végig lehet haladni. Dinant bőséges kínálatot nyújt különféle kulináris élményekre is, átlag ár per főfogás kb. 18-20 euró. A parkolás az utcákon 2euró / óra, este 18.00 óra után ingyenes.

Brüsszel/Gent: nyüzsgő nagyvárosok arra az esetre, ha szeretnénk egy kicsit vásárolni, hiszen a legtöbb híres márka képviselteti magát e városok bevásárlóutcáin. Belgium híres a sültkrumplijáról, de érdemes lehet kipróbálni azt az új koncepciót (Brüsszel, Wolf), melynek keretében különböző nemzetek kínálják egy fedél alatt saját konyhájuk ínyencségeit. Kipróbálható többek között az indiai, görög, vietnámi konyha különlegességei, de kapható ún. afro-food is. Az árak barátibbak, mint a turistalátványosságoknál vagy a bevásárlóutcákban (két fős afro-tál 22 euró volt, óriási menü hússal, zöldséggel, szósszal, körettel). Ha a pisilő kisfiút, kislányt és kiskutyát is alaposan szemügyrevettük, üdítő lehet Brüsszel egyik újdonsága, egy mindenki számára modern és felélénkítő élmény: az illúziós ház, Illusion Brussels (belépő 12 euró per fő). Itt semmi sem az, aminek latszik, teljesen interaktív, a személyzet nagy türelemmel rengeteg őrült képet készít saját telefonunkkal. Időpont foglalás ajánlott, különben elég sokat kell sorban állni. Brüsszelben a parkolás (más európai fővárosokkal ellentétben) meglepően alacsony. A pisilő kisfiútól kb. 5 percre 2,50 euró/óra.

The Castle of Vêves: szerettünk volna egy kastélyt belülről is megtekinteni, s elég nehéz volt a választás, hiszen eme déli vidék hemzseg a kastélyoktól. Az internetes ajánlások szerint a leggyönyörűbb kastély a Vêves-kastély, amely kedvelt vidékünkon, a fentebb említett Dinant kisváros környékén fekszik a hegyekben. A kastély valóban mesébe illő, viszont nincs kertje, s körülbelül fél óra alatt bejárható (idegenvezetés nélkül, belépő: 8 euró per fő). Amennyire megnyerő és csodálatos kívülről, annyira okoz csalódást belülről. Sajnos semmiféle tájékoztatást, brossúrát nem kaptunk a bejáratnál, a körbejárás során sem volt semmiféle tájékoztatás közzétéve. Térerő híján még az interneten sem tudtunk információt keresni, így nagyon hamar bejártuk a kastélyt, anélkül, hogy tudtuk volna a történetét. Személy szerint a megtekintést csak kívülről javaslom. A parkolás ingyenes.

Les Jardins d’Annevoie: ámulatba ejtő kert, rengeteg szökőkúttal, tavacskákkal, pihenőhellyel, konyhakerttel. Időutazás angol regények lapjain megannyi látnivalóval. Kertek szerelmeseinek kötelező program (belépő 9,5 euró per fő), szintén Dinant környékén.  Térkép jár a belépőhöz és kijelölt útvonalon lehet végigjárni a kertet, minden látványosságot megtekintve, körülbelül 1,5-2 óra alatt. A parkolás a kert mellett ingyenes.

Összességében meleg szívvel ajánlom bárki természetkedvelő, élményt kereső számára eme vidéket. Ha úgy érzed kicsit sok a nagyvárosok kötelező templom, múzeum, állatkert – látogatásából, ez a vidék tökéletes felüdülés lesz, s életre szóló élményeket tartogat. A legtöbb nyugat-európai országgal összehasonlítva, Belgium elfogadható árakon kínálja szolgáltatásait, belépőit, élelmiszereit, továbbá autópályadíjat sem kell fizetni. Nem kell tartani a nagyvárosokban jellemző óriási tömegektől sem.  

Mi az alábbi terv alapján jártuk be e látványosságokat: 

További programötletek az alábbi linken: 

Ardennen vakanties & Informatie → Ardennen.nl 

A szállás képének kivételével, minden kép saját készítésű. 

A világ jelenlegi állapota rendkívül bizonytalan, a jövőkép kifürkészhetetlennek tűnő és törékeny képet fest elénk. Minden nap az életünket veszélyeztető, mégis könnyedén mellettünk elsikló hírekkel kell számolnunk. A kollektív emberi állapot home-office szindrómától és kótyagos tehetetlenségtől szenved. Amíg legtöbben otthonaik puha börtönének száműzetésében élnek, akadnak olyan egyedek, akik a kialakult armageddon-állapot közepette vonatra pattannak és életet változtatnak.

Az effajta emigráció rendkívül sok kérdést vethet fel, legfőképpen azt, hogy ez mégis hogyan lehetséges a jelenlegi körülmények között?

Jelen cikk és írásos beszámoló célja azt taglalni, hogy miként képzelhető el az ország-váltás, az új munka és egy külföldi élet felépítése a koronavírus idején. A cikk egy neutrális álláspontot foglalva politikai és vírus-helyzetügyi témában, csupán tájékoztató és elbeszélő jelleggel tárja fel olvasói előtt az életmód váltás és a nehézségek áthidalásáról szóló információkat.

A költözés kiszámíthatatlan menete

Mielőtt egy nagyobb útra köteleznénk el magunkat, érdemes előzetesen tájékozódni az adott ország/hely vírushelyzetéről és a határátlépéssel kapcsolatos szabályokról. A Magyar Konzuli Szolgálat oldalán naprakész információkat találhatunk. A legfontosabb ezután az utazás módjának felderítése. Mivel jelenleg a nemzetközi busztársaságok, mint pl. a Flixbus nem áll rendelkezésünkre (ez természetesen bármikor változhat), az autós utazás mellett egyetlen közlekedési módot vehetünk igénybe: a vonatozást.

Miután mindenfelől megfelelően tájékozódtunk és egy kisebb kézzel írott regényt állítottunk össze az információkról, a buborék kipukkasztása következik. Ugyanis a kapott információkra sajnos nem  támaszkodhatunk 100%-ban, mivel a pandémiás helyzet miatt minden képlékeny és akár óránként is változhat.

Így volt ez persze a “kötelező” PCR teszttel és a személyes iratok ellenőrzésével is a határokon. Az ellenőrzés művelete ugyanis nem történt meg. A szomszédos országok hatósági alkalmazottjai komor arckifejezéssel végigpásztázták a vonatot, azok utasait, és az FFP2-es maszk használatát javasolták. De a maszk viselésen kívül semmi sem volt kötelező. A személyi igazolvány/útlevél és a negatív COVID teszt érintetlen maradt a táska mélyén. Ahogy a titokzatos jövő vonata tovább robogott a szlovák határon, megérkeztünk Pozsonyba ahol a terv szerint utunk megszakításra került volna sor egy órácskára, és kényelmesen időnk akadt volna az átszállásra a lengyelországi vonatra.

Ez a kijelentés talán ideális állapotokban békeidőkben alkalmazható lenne, de ne felejtsük el, hogy a szerző az Apokalipszis közepét választotta utazásának végrehajtására. A pozsonyi villámlátogatás alkalmával nemhogy a lengyelországi végállomás nem tűnt fel az információs táblák kijelzőjén, de még csak valami arra hasonló betűvel kezdődő kiírás sem villant fel a közelben.

A következő jelenet egy segítőkész szlovák jegypénztáros hölgy és a cikk szerzője között zajlott le:

– Hi! Could you please tell me from which platform should I get onto the train to Poland?
– Hello! – érkezett a válasz a mosolygós szőke kék szemektől.
– Yes, thank you! Goodbye! English, no.

A párbeszéd mosolyok és vad integetések között végződött, ezután egy másik kasszás lány zavarodottan, reszkető kezekkel forgatta a Lengyelországba szóló jegyemet az ujjai között. Egy bő tizenöt perc zaklatottság után több szlovák munkatárs is összegyűlt a jegyem felett, de csupán a fejüket vakarták. Végül elküldtek az egyes vágányra és a határozottság legkisebb jelét sem mutatva hajtogatták, hogy “Poland, Poland”. Felbátorodva, mint Zsákos Bilbó uraság úticélként belőttem az egyes vágányt, ahol hirtelen ismerős hangokra lettem figyelmes.

– Andris te tudod, hogy mi van? Mi az, hogy “no Poland”? Most akkor nem megy vonat, vagy mi?

Megkönnyebbült sóhajjal, hasonlóan zavarodott magyar társasággal és négy óra vonatozás után egyszer csak egy újabb hang szólalt meg:

– Welcome to the Czech Republic! May I have your tickets please?

Egy pillanat erejéig a csodálkozás szöget ütött a fejembe. Csehországban kötöttem ki, de ámulatom gyorsan szertefoszlott amint érkezett az információ, miszerint ennél és ennél a cseh falunál kell leszállni a lengyelországi utasoknak. A remény halvány fénye lassan izzani kezdett a mellkasomban cseh barátainkat figyelve, ahogyan végig cipelték a bőröndömet a pályaudvaron és egészen az új ülésemig kísértek.

A határon túl

Lengyelország színes múlttal és a mai napig elevenen élő tradíciókkal és kultúrával rendelkező fejlett európai ország. Fejlettsége, tisztasága és modernizált környezete magáért beszél. Infrastruktúrája Magyarországhoz hasonló, ám sok dologban jóval előrébb járó ország mint kis hazánk. Amire külföldiként érdemes felkészülni az a lengyel vendégszeretet határozott velejárója: az alkohol. Nyilván ez egy edzettebb magyar embernek nem jelenthet problémát, sőt inkább erősítheti az otthonosság érzetét.

Érdemes felkészülten érkezni az országba és arra számítani, hogy az ügyintézésben használható információk megszerzésében és a bürokrácia gépezetében való eligazodásban teljesen magunkra maradunk. A “senki nem tud semmit” erős jelenléte itt is megmutatkozik, ami a hivatali gépezetet és adminisztrációt jelenti.
A kelet-európai káosz itt is képes magát erőnek erejével megmutatni, ami elől valljuk be, csak a szerencsés egyedek menekülhetnek meg épségben. Ha mégis komolyra fordulnának a dolgok, akkor érdemes tudni, hogy mindig számíthatunk segítségre. Kiigazodni a legális tartózkodás és munkavégzéshez szükséges teendőkkel kapcsolatban először is sok sikert, másodszor pedig érdemes a következő linkeken tájékozódni:

Koronavírus helyzet Lengyelországban

A május 15-i kormányrendelet szerint az utcán történő maszkviselés már nem lesz már kötelező. A kültéri éttermek és mozik is kinyitnak, de természetesen még nem fogadhatnak vendégeket a teljes kapacitásuk szerint. A szokásos szabályok mellett érdemes megemlíteni, hogy a lengyel mentalitás jóval rugalmasabb, ami a vírusfertőzéssel kapcsolatos félelmet jelenti. Kijárási tilalom vagy szigorú korlátozások sosem kerültek bevezetésre Lengyelországban, ugyanis a nép egészen egyszerűen nem működött volna együtt a megszorításokkal.

Egy új kezdet

Az országba érkezve rögtön az a benyomás érhet bennünket, hogy mind infrastruktúra, és modernizáció terén Lengyelország sokkal előrébb tart, mint hazánk. A közterületek és utcák tisztán tartására nagy energiát fordítanak, ezzel is növelve a városok szépségét. Itt érdemes megemlíteni a híres történelmi központot Krakkó szívében, amin végig sétálva különös érzés foghat el bennünket.

A templomok, bástyák és a Királyi kastély láttán bekúszik a hajdan idők szelleme az ember bőre alá. A történelem régmúltját saját bőrünkön megtapasztalni egy igazán különleges élmény. Sok szempontot figyelembe véve általánosságban ki lehet jelenteni Lengyelországról, hogy egy fejlett, befogadó és biztonságos környezetet kínáló nemzet. Alkalmas az újrakezdéshez, friss lehetőségekhez, tiszta laphoz és egy új élet felépítéséhez.

További információról és megfigyelésekről a határon túli beszámolók következő részeiben olvashatunk majd.

Bódvalenke „a freskófalu”, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található, Miskolctól körülbelül 60 kilométerre, a szlovák határ mellett. A lakosság száma az önkormányzaton elmondottak alapján 210-220 fő között mozog, azonban ez folyamatosan változik, mindig vannak, akik elköltöznek, majd visszatérnek a faluba; a lakosság 90%-a roma. A falura jellemző a teljes szegénység és nélkülözés, egy városból érkezőnek olyan érzései vannak, amikor itt tartózkodik, hogy a világ végén van, egy olyan helyen, ami mindentől teljesen elzárt és elszeparált. Talán erre utalhat az is, hogy a falu egyetlen utcából áll, csak pár házban van vezetékes víz, és nemrég nyílt meg a második kisbolt, de a két bolt horrorisztikus árakon kínálja a mindennapi élethez elengedhetetlen termékeket és egymás árait figyelve próbálnak egymásra licitálni. Ha „normális” árakon szeretnének bevásárolni az emberek, akkor sokkal jobban megéri nekik elutazni a legközelebbi városba, Edelénybe és bevásárolni előre egy hónapra – tudtam meg az egyik helybélitől. Még kocsma sincsen, a projekt előtt pedig a polgármesteri hivatalon kívül semmilyen közintézmény nem volt a faluban, mára már van egy pályázaton nyert pénzből létrehozott “Babaház”, amelynek a funkciója az lenne, hogy bepillantást nyerhessenek a fiatal anyukák a házimunkák rejtelmeibe és megtanulják ezeknek minden csínját-bínját. Egyesek szerint sajnos azok sem túlságosan kvalifikáltak, akik ezeket megtaníthatnák. Emellett a kettő mellett pedig még a Freskófalu projektiroda működik. (Mára a projekt teljesen megszűnt, és a projekt vezetője sem jár már Bódvalenkére – 2020.)

A falura Pásztor Eszter tolmács talált rá és indította el a projektet, melyben roma festőket kért fel arra, hogy freskókat, azaz „secco”-kat fessenek a falra, különböző támogatások, pályázatok által. 2009-ben pedig meg is kezdődhetett a munka. Pár éve már teljesen lezárult a projekt, így az egész faluban 33 freskóval teli házat találhatunk, amelyek vidám színeikkel díszítik a falut. Több ütemben készültek el a freskók, amelyek roma meséket, történeteket ábrázolnak. A faluban több olyan lakos is van, aki ismeri ezeket a történeteket, a falu turistacsalogató programjai között a tárlatvezetés is megtalálható. Ezekre az emberekre az utóbbi pár évben pedig szükség volt, nagyon nagy látogatottsága volt a falunak, amint valaki értesült a faluban elkezdődő projektről sokan autóba ültek és eljöttek ide, hogy megnézzék; a helybéliek nagyon szívesen beszélgettek, kötöttek ismeretségeket és barátságokat, az ide érkezőkkel, egy hölgy elmondta, hogy mai napig az interneten tartják a kapcsolatot a megismert festőkkel, ide érkező vendégekkel. Sajnos a turisták elszállásolására mai napig nincsen lehetőség – gondolok itt egy vendégházra. Volt rá törekvés, de nem valósult meg, pedig az elmondottak alapján a helyi asszonyok örültek volna neki, munkalehetőséget kínált volna
több embernek is, de így, a környékbeli falvakban van csak lehetőség arra, hogy megszálljanak az ide érkezők; illetve a Freskófalu Projektirodának fenntartott házban,ahol a festők is megszálltak, miközben a munkálatok folytak.

A helybéliek szerint voltak, akik nagy buszokkal érkeztek, nemcsak a környékről, hanem messzebbről is, a projekt elindulása után. Találkoztak Szerbiából, Szlovákiából, de Spanyolországból érkező vendégekkel is, utóbbiak Sárkányos napok program apropóján, mint fellépők érkeztek ide. Amíg a projekt működött, minden nyáron megrendezték ezt a programot. Az egyik itt élő hölgy elmondta, hogy gyermekeknek és felnőtteknek szóló programok egyaránt voltak, a főzés, a koncertek és a mulatozás az egész falu lakosságát megmozgatta, de egy másik helybéli szerint az utóbbi évben már alig látogatott ide valaki, a kezdetleges nagy érdeklődés után.

Ha a falu honlapját megtekintjük, olyan programlehetőségeket találunk, amik az ideérkezőknek lehetőséget adnak arra, hogy jobban megismerhessék a falut, ilyen a már fentebb is említett tárlatvezetés is. Emellett gasztronómiai, kirándulós-túrázós és kulturális programokon való részvételt is kérhetünk. Érdekes volt számomra, hogy a helyi asszonykórus vagy a helyi gyermekbanda fellépését is kérhetjük, időpont egyeztetés után. Ezek remek turistacsalogatók lennének, illetve pénzt is hoznának a falunak, akkor, ha lenne rá igény. Ehhez kapcsolódó kérdésemet a polgármesteri hivatalban tettem fel, hiszen ők szervezik ezeket a programokat, miszerint: „Az ideérkezők igénybe szokták-e
venni ezeket a lehetőségeket, illetve, melyik a legközkedveltebb program”. Sajnos a válaszuk az volt, hogy a tárlatvezetésen kívül még soha senki nem vette igénybe ezeket a programokat. Pedig – ha csak egy példát veszünk- az asszonykórus 15.000 Forintért lépne fel alkalmanként.

Ha az asszonykórust említettem az ott tartózkodásom idején volt szerencsém két kórustaggal is beszélgetni, akik elmondásuk szerint a freskófalu projekt szerves részei voltak, és a kezdetek óta részt vettek minden munkában, amiben csak lehetett. Sikerült megismernem az Ő nézőpontjukat is a projektről, a munkálatokról, hiszen a polgármesteri hivatalban dolgozók, akik nem voltak részesei a projektnek, külső szemlélőként azt mondták el, hogy nem tartották jó kezdeményezésnek a projektet, illetve az, hogy 33 freskó van a faluban az őket soha sehova nem fogja vinni, illetve semmilyen munkalehetőséget nem adott a helyieknek.

Viszont két cserfes interjúalanyom boldogan mesélt a projektről, arról, hogy megismerhettek nagyon sok embert, orvosokat, igazgatókat, nagy örömmel újságolták, hogy még Balog Zoltán is náluk ebédelt, amikor a faluban járt. Emellett, nosztalgiázva meséltek a kórussal elért sikereikről, miszerint a kórusuk több helyen is járt már és lépett fel, és nem csak a környéken, Budapesten is, sőt eljutottak Brüsszelbe, ahol négy napot
töltöttek és felléphettetek a Parlamentben. Sajnos mára már nem áll össze az asszonykórus, a fellépések elmaradoznak, nincsen felkérés, de hangzik el a mondat: „Hát, ha lenne felkérésünk, nagyon gyorsan újra összeállnánk és mennénk fellépni!”

Beszélgetőtársaim elmesélték még, hogy amikor a projekt indult, remek lehetőséget adott a helybéli asszonyoknak, hogy pénzhez juthassanak. Az ideérkező festőknek, akik a „secco”-kat készítették, főzni kellett, minden nap, ezt pedig heti váltásban, más-más asszonyok és családok közösen oldották meg. Ehhez ők alapanyagokat kaptak és sokszor akár 20 ezer forintot is megkereshettek azzal, hogy egy hétig ők főztek. Pásztor Eszter, a projekt vezetője és kitalálója, így próbálta pénzhez juttatni a helyieket. Mindemellett a projekt alatt és után is, mai napig adományokat kapnak a helybéliek, amikre pályáztak, pályáznak, vagy kapnak, de nyilván ismerünk, tudunk felsorolni olyan szervezeteket is,
amelyek csak ezzel foglalkoznak és segítenek, adományoznak.

Az elmondottak alapján, két részre bonthatjuk az adományok fajtáját, ez élelem és ruházat. Az élelemből mindenki részesül, a falubeliek szerint nem is kevés élelmiszert kapnak az itteniek, főleg a december-januári hónapokban. A ruhákból viszont nem mindenki részesül, azt
mondták, az tud több ruhát elrakni magának, aki meg van bízva azzal, hogy ezeket kiossza.
Akikkel beszélgettem, maguk között megjegyezték, hogy remélik a következő ilyen ruhaadomány osztásakor ők lehetnek azok, akik osztanak,
hiszen ők hamarabb hozzájuthatnak azokhoz a ruhaneműkhöz, amik nekik szükségesek, illetve méretben is megfelelnek. Hallottam olyan információt is, hogy ezek a ruhaadományok sokszor márkás ruhákat is tartalmaznak, például eredeti ’CROCS’ papucsok, illetve márkás fehérneműk vannak a csomagokban amiket átvesznek a helyiek, és mivel nincs szükségük rá, eladják jelképes 500 Forintos áron, mert az értékével sincsenek tisztában.

A falut a környék legszegényebb falujának tartották a projekt elindulása előtt. Arra voltam kíváncsi, vajon adott-e a projekt valamilyen munkát a helybélieknek, hiszen nagyon nagy a szegénység a mai napig a faluban. Mint megtudtam, a főzés lehetősége adott némi alkalmi munkára lehetőséget. De a munkálatokban nem nagyon tudták kivenni a részüket az itt élők, de a fentebb említett cserfes helybéliek azért elmondták, hogy volt, amikor már látták, hogy nem haladnak a festők, csak megmutatták mi is az a festőhenger, ezzel is segítve a munkájukat. Ma, a már több, mint 5 éves festmények kezdenek lekopni, néha megrongálódnak a gyerekek csínytevései, balesetei által. Ilyenkor néhány lakost kérnek meg arra, hogy segítsenek kijavítani, hiszen nem lehet minden egyes alkalommal festőt hívni.

A polgármestert kérdezve a helyiek munkavállalási kedvéről és elhelyezkedéséről kicsit elkeserítő képet kaptam arról, hogy miből élnek a helybéliek, illetve mivel foglalkoznak. Egyébként a polgármester felkeresése is egy külön procedúra volt, ott tartózkodásom alatt, az önkormányzaton azt mondták, hogy kint van a temetőnél, hiszen felügyelni kell az ott dolgozó közfoglalkoztatottakat, mert hogyha nem tenné meg, akkor hazamennének a munkakezdés után egy órával. De meg is teszik, mivel a polgármester, a Bódvalenke mellett lévő faluban, Hidvégardóban mentősként dolgozik, és nem lehet mindig ott, hogy felügyeljen. Olyankor a dolgozóknak nagyon jó napjuk van, csak
bemennek aláírni a papírt és hazamennek. A polgármester elmondása szerint az összes ember a faluban közfoglalkoztatottként dolgozik, a környékbeli állásokra pedig nem is keresnek Bódvalenkeieket, azt mondják: „Nem kérünk Bódvalenkeit.”, és nem az etnikai származásuk, hanem a munkájuk minősége miatt van így. Ha lehetőség is van munkára, nem mennek el az emberek dolgozni. A körülbelül 60 kilométerre lévő Miskolcon, lehetősége lenne az embereknek a Bosch gyárban dolgozni, még külön busz is jönne értük, hogy elvigye őket oda, mert a közlekedés – mint ahogyan azt én is tapasztaltam – errefelé borzalmas és megoldhatatlan. Páran szerencsét is próbáltak a gyárban, de csak
néhány napot töltöttek el ott, aztán feladták. A polgármester szerint ezekhez a munkahelyekhez „Fel kell kelni.” és nem csak bejönni az önkormányzatra, aláírni a jelenléti ívet, és hazamenni, amikor csak kedvük tartja. A helyiek szerint, nem érdemes elmenni máshová dolgozni, hiszen a faluban ugyanannyit megkeresnek, mint máshol keresnének, ezért nem is mennek sehová a faluból. A polgármester szerint az egész
freskófalu projektnek nem volt értelme, hiszen az, hogy egy-két autó keresztülhalad a falun és megnézik a freskókat, abból a falunak soha nem lesz semmilyen bevétele.

Összességében vannak, akik úgy gondolják semmi nem változott azzal, hogy megvalósult a projekt, ugyanúgy élik az emberek az életüket, mint azelőtt. De vannak olyanok is, akik pozitívan gondolnak vissza a projektre és arra, hogy mit adott az nekik. De ugyanúgy azt is gondolják, hogy ma már senkit sem érdekel az, ami itt megvalósult. Pedig a freskók nagyon szépek, kidolgozottak és érdekesek. Egy szókimondó férfi szerint: „A
mocsárból kivették a romát, kaptak szép házakat, de ennyi.” Többségében, az elmondottak alapján az emberek nagyon szeretnek itt élni, ha lehetne vagy csak nagyon messzire költöznének el, ahol van jó munkalehetőség, vagy egyáltalán nem mennének, hiszen: „Az önkormányzat, mindenhol ugyanolyan.” – hangzott el egy vélemény.

A falut, Bódvalenkét, ahol engem nagyon nagy szeretettel és nyitottan fogadtak ismeretlenül, mint egy nagy családot látják a helyiek, ahol mindig mindenki ott van egymásnak és segít, hogyha bármi történik, ha baj van, akár freskóval, akár freskó nélkül is.



A riport 2017 márciusában készült, a változások, miszerint a projekt már teljesen megszűnt zárójelben jeleztem az olvasók számára, illetve kisebb korrigálásokat végeztem el a szövegen.
A riportban felhasznált képek a saját készítésűek, kivéve a fedőlapon felhasznált kép, melynek forrása:
http://www.motorostura.hu/sebesviz-es-bodvalenke/
A falu honlapja: http://www.bodvalenke.eu/

Az 1300-as évekig nyúlik vissza a története annak az elsőre, csupán csak hétvégi házakkal és kertekkel tarkított övezetnek, amelynek aljában leparkoltuk autónkat. Miskolcon, pontosabban a diósgyőri városrészben járunk, ahol egy évezreddel ezelőtt legelésző állatok, virágzó szőlők és gyümölcsösök színesítették a hegyoldalt, amelyet a pálos szerzetesek után Baráthegynek neveznek, még napjainkban is. Mára, modernebb környezet és mindig mosolygós fiatalok váltották fel az évszázadokkal korábbi képet, hiszen több, mint 10 éve működik itt a Szimbiózis Alapítvány egyik telephelye: a Baráthegyi Majorság.

A Szimbiózis Alapítvány, az értelmileg akadályozottak és az autizmussal élő fiataloknak nyújt segítséget, legyen szó akár nappali ellátásukról, foglalkoztatásukról, fejlesztésükről vagy lakhatásukról. A Baráthegyi Majorság – nevéből sejtjük – egy olyan oldalával ismerkedhetünk meg az alapítványnak, ahol a fiataloknak lehetőségük nyílik olyan tevékenységek mindennapos végzésére, mint az állattartás, sajtkészítés, főzőkonyhában való segédkezés. Aki inkább más munkálatokban venne részt, lehetősége adódik asztalosműhelyben, a kertészetben vagy a hamarosan elkészülő panzióban is elhelyezkedni.

Nem az első látogatásom a Baráthegyen, hiszen régebben már jártam itt, így régi ismerősként fogad minket, az egyik itt élő ellátott: Gyuszó, aki rögtön vállalja, hogy körbe vezet minket a mára óriási területté nőtt majorságban.

Sajtkészítő üzem és kemencével ellátott pavilon

A gyalogosan érkezőket a domb megmászása után egy hűvös pavilon fogadja, ahol kemence és egy hűs kút is található, mellette játszótér, ahol a nyári táborba, vagy az erdei iskolába érkező gyermekek tudnak játszani és korhű jurtában ülve megismerkedni a történelem egyes szemelvényeivel. De nemcsak itt, hanem a Diósgyőri Vár nemrég, fából megépített kicsinyített mása is elrepíti a múltba az ide látogatókat. Itt a mesterségekkel ismerkedhetünk meg, gondosan összegyűjtött tárgyak mutatják meg, milyen eszközökkel dolgozhattak a bencések ezen a vidéken.

A lakóotthonból fa hídon keresztül juthatnak el a fiatalok a várig

A várban tett sétánk után a szemünk sarkában már láthatjuk, ahogyan érdeklődve nézik az állatok, vajon kik érkeztek a birtokra. Tyúkok, kecskék serege, két szamár, egy ló, rengeteg nyúl és négy alpaka színesíti az itt élők és dolgozók mindennapjait. A fenntarthatóság jegyében a majorságban megtermett zöldség, illetve az állatok által termelt javak felhasználásra kerülnek, így kerül árusításra a kecskesajt, vagy készül ebéd a kertben termett zöldségekből. Az alpakák terápiás célt szolgálnak, a sérült fiatalok hetente alpaka-terápián vesznek részt, ezzel fejlesztve a kommunikációs és szociális készségeiket. Ott tartózkodásunk során a távolban egy csordányi kecske kíséretében megjelent Lajos is, aki bemutatta nekünk az állatokat, kiderült, hogy van még kutya és cica is és nemrég született kiskecskék, akiket ők gondoznak, ápolnak nap, mint nap. Látszott, hogy mindketten örülnek annak, hogy megmutathatják a farmot és annak lakóit és boldogsággal tölti el őket, hogy itt lehetnek.

Alpaka etetés

Nagyon örültem, hogy ellátogathattam újra a majorságba, ami mindig fejlődik, épül-szépül az ott dolgozó és ott élő fiatalok, munkatársak által. Ebben a gyönyörű környezetben, ahol a csendnek gyógyító hatása van, úgy gondolom pozitívan hat az itt lakók életére és mindennapjaira. Nem hiába adtam címül: „A barátoknál”. Négyéves unokaöcsénk úgy mesélt a miskolci kirándulásunkról, hogy „A barátoknál voltunk!”. Hiszen itt mindig szeretettel fogadják az érkező vendéget, mint egy barátot! Még ki sem léptünk a kapun, amikor szintén ő megkérdezte: „Mikor jövünk legközelebb?”

A Szimbiózis Alapítványról itt olvashatsz többet:
– https://szimbiozis.net/
– https://www.facebook.com/szimbiozis

Az utazás

2019 január 13.-án lehetőségem adódott Amerikába utazni, ami már régi vágyam volt. Azt hozzá kell tennem, hogy még soha nem repültem előtte életemben, így több szempontból valami újba vágtam bele. A gépem hajnalban indult Ferihegyről Frankfurtba, majd onnan Tampára. Egy jóbarátommal utaztam, ő segített eligazodni a reptéren, a biztonsági ellenőrzésen és természetesen Amerikában is. Amíg a gépünkre vártunk, a biztonsági ellenőrzést követően, megreggeliztünk. Nem sokkal ezután felszálltunk a gépre, majd elemelkedtünk a földtől. Utazásunkhoz a Lufthansa légitársaságot választottuk. Budapest és Frankfurt között is szolgáltak fel ételt és italt, pedig csak 1 óra és 30 perc volt a repülési idő.

Frankfurtba érve átmentünk az érkező oldalból az indulóra és ott vártuk a következő gépünket. Azt tudni kell rólam, hogy nagyon nem szeretek várakozni. Már az az 1-2 óra is soknak tűnt nekem, amit a frankfurti reptéren töltöttük, ám a neheze csak ezután jött. Felszálltunk a gépre, majd kezdetét vette a kb. 11 órás repülés. Frankfurtba egy Airbus A320-assal érkeztünk, onnan egy Airbus A340-essel repültünk tovább. Felszállás után nem sokkal sós perecet és egy flakon vizet kaptunk.

Hiába néztem filmet, hallgattam zenét, játszottam és beszélgettem a barátommal, számomra mégis lassan telt az idő. A hosszú utak sajnos nem nekem valóak, de a történetem végére azért majd kiderül, hogy megérte.

A megérkezés

Az első, amit észrevettem az utashídhoz gurulás közben, hogy mindenki rövidnadrágban van, miközben én a télből érkeztem ide. Már a repülőgépből való kilépéskor megcsapott a meleg és a pára, ami Floridát jellemzi. Nem mondom, nem volt kellemes érzés, azonban 1-2 nap alatt sikerült akklimatizálódnom. Ekkor már olyan 18 órája lehettem ébren, a gépen sajnos nem sikerült aludnom. Azonban egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. A vámon való áthaladásunk nem ment zökkenőmentesen, figyelmetlenségünk miatt bevittek minket kihallgatni. Végül azonban semmi nem történt, elmagyaráztuk a történteket, így beengedtek minket az országba. Viszont ez újabb két óránkba került.

Ezután tudtunk csak telefonon szólni, hogy jöhetnek értünk. Sarasotába tartottunk és a fuvarunk is onnan jött, ami kb. 1 óra kocsival Tampától. Szóval ismét 1 óra várakozás. Az épületen kívül várakoztunk, így nem élvezhettem a klíma nyújtotta előnyöket, azonban talán ez is segített ahhoz, hogy minél hamarabb elviselhetőbbé váljon számomra az ottani klíma.

Egy Escalede-el folytattuk utunkat. Áthajtottunk Sarasota legmagasabb pontján a Sunshine Skyway Bridge-en. Bár már sötét volt amikor áthajtottunk, de még így is lenyűgöző látványban volt részem. Ugyan ezt az utat visszafelé azonban már nappal tettük meg, de erről majd később. Még a szállásunk előtt betértünk megvacsorázni a The Parrot-ba. Hawaii sörrel (Kona – Big wave) koccintva üdvözölt Amerikában jóbarátom és unokatestvére. Vacsorára csirkés Quesadilla-t rendeltem. Mivel kellemes volt ekkora már a levegő, így a külső részen foglaltunk helyet. A tévéken amerikai foci ment, valamint élő zene szórakoztatta a betérőket.

A vacsorát követően folytattuk utunkat a szállásunk felé. Miután megérkeztünk elmondták a legfontosabb tudnivalókat, amikre szükségem lehet az éjszaka “túléléséhez”. Az első és legfontosabb, hogy Amerikában nem szokás kínálgatni a vendéget, ha megéhezem vagy megszomjazom, csak nyúljak be a hűtőbe és vegyem ki amire szükségem van, tegyek úgy mintha az a sajátom lenne. Majd megmutatták, hogyan ágyaznak meg Amerikában. Bár szerintem ezt némiképp félreértettem, és gondolom ez leginkább csak Floridára jellemző.

Leegyszerűsítve: van egy gumis lepedő, illetve egy hagyományos, de ez utóbbinak olyan a mintája, mint a párnahuzatnak. A gumis-lepedőt egyértelműen a matracra helyezzük, a párnára felhúzzuk a huzatot. Ezután az egész ágyat leterítjük a második lepedővel (kint azt nem lepedőnek hívják) majd erre tesszük rá az ágytakarót. Ezután a párnákról visszahajtjuk az ágytakarót és végeztünk is. Azaz nincs az itthon ismert takaró és a hozzá tartozó ágyneműhuzat.

Az első nap

Jetlag miatt keleti parti idő szerint korán keltem, itthon viszont már javában zajlott az élet, így eltudtam intézni a legfontosabb telefonokat minden reggel. Reggel vettem észre, hogy az ablakom előtt pálmafák vannak.

Első utunk a Sprouts-ba vezetett, itt vettünk magunknak reggelinek valót, plusz egy-két fontosabb élelmiszert. Ez egy bio bolt, és ami meglepő az ilyen üzletekkel kapcsolatban, hogy egyáltalán nem drágább, mint bármelyik másik élelmiszer bolt, sőt vannak termékek, amik az ilyen helyeken még olcsóbbak is. Mindezt egészen addig nem tudtam elhinni, amíg a saját szememmel nem láttam.

A polcok telis-tele szebbnél szebb zöldségekkel és gyümölcsökkel. A hűtőpultok rengeteg féle-fajta felvágottal, sajttal, humusszal, tejtermékkel stb. Az eladók és az árufeltöltők kedvesek és segítőkészek, de igazából egész Sarasotára ez jellemző. Az egyik árufeltöltő amint meglátta, hogy csak kóválygok az üzletben (épp feltérképeztem), egyből megszólított, hogy segíthet-e. Mindezt úgy, hogy a vállán egy nehéz rekesz volt és még csak le sem tette.

Egy kiadós reggelit követően körbevezettek a szállásunkhoz tartozó területen. Lényegében egy kerítéssel körbezárt lakóközösségről van szó. Megmutatták az edzőtermet, a teniszpályát, a medencét, a grillsütőket, valamint azt a termet, mely tartalmazott egy bárpultot és egy zongorát is, ahova bármelyik ott lakó bulikat szervezhet. A medence két szélén található 1-1 aligátor fogó bot a végén hurokkal, ugyanis előfordulhat, hogy az ember egy aligátort talál épp benne. Az összegyűjtött aligátorokat a közeli Myakka River State Park-ba szállítják.

Ezt követően elindultunk beszerezni két, az amerikaiak számára igencsak nélkülözhetetlen dolgot, fejenként 1-1 karton Coca Cola-t, valamint alkoholt, ami a mi esetünkben különböző kézműves söröket jelentett. Nagy általánosítás, de nekem azt mondták Amerikában mindenki iszik (legalább esténként 1-2 sört), kiváltképp, ha hétvége van, akkor azonban a tömény is fogy rendesen. Amint betértünk egy italboltba egyből megértettem miért nem elegendő annyit mondani, hogy hozz nekem egy IPA-t. Végeláthatatlan sorok megannyi alkoholos itallal, fogyasztásukhoz, illetve a koktélok elkészítéséhez szükséges kiegészítőkkel, valamint egy szivarszobával. Feltették nekem, hogy mit szeretnék megkóstolni, belőlem meg csak annyi jött elő, hogy nem tudom.

Természetesen az alkoholos italok a csomagtartóba kerültek, hiszen itt nem lehet, még zárt állapotban sem az utastérben, mert az ráutaló magatartás és büntetnek érte. A napunkat különböző üzletek látogatásával folytattuk, voltunk bútorboltban, háztartási boltban, ruhaüzletben, elektronikai szaküzletben, könyvesboltban stb. Ami meglepett, hogy szinte minden üzletben van minden, de némi folyadék és élelmiszer a legtöbben megtalálható. Igen még a bútorboltokban is. Nem éhezhet vagy szomjazhat az ember.

Innentől egyébként abbahagyom az időrendbeli elmesélést, mert szerintem kevésbé fontos, hogy mely élményem melyik napról származik. A cikksorozat következő részeiben, mesélek majd, a közlekedésről, ételekről, a mindennapokról és még pár, általam fontosnak, vagy épp számomra meglepő dologról.

A cikk címe elárulja, hogy legutóbbi utunk során Edinburghben jártunk, azonban felföldi bocit nem láttunk – bármennyire is szerettem volna. (Erről majd még később)

Azonban kezdjük a legelején, hogyan is választottam ki következő úticélomat, Skócia kapuját. Adott egy könyv, illetve film, amelynek a címe „Mielőtt megismertelek/Me before you”, amelynek nagy rajongója vagyok évek óta, de nem teljes értékű rajongó, hiszen mindvégig azt hittem a filmet ott forgatták. Valójában nem ott készült a film, mindazonáltal az egész környék hangulata megegyezik a filmmel, ez pedig számomra félsiker. Továbbá, amikor elkezdtem olvasgatni a városról, kiderült, hogy J.K. Rowling itt írta meg a Harry Potter legelső részét (és még több rész is itt született), tehát felkészültem és alig vártam, hogy elinduljunk!

A WizzAir decembertől üzemeltet járatokat Edinburghbe, jelenleg kedd-csütörtök-szombati napokon, 2020-nyári időszakában kedd-szerda-csütörtök-szombat-vasárnapi napokra változik. Mi a szombattól keddig tartó időszakot választottuk ki. Személy szerint előre tájékozódtam a városba való bejutásról, így a 4 napos villamosra szóló jegy mellett tettük le voksunkat, amely 17,5 fontba került fejenként. Ezzel mindent könnyen elértünk egy kis gyaloglással, amit meg szerettünk volna nézni. A város dimbes-dombos, tehát nem mindent lehet elérni tömegközlekedéssel, azonban nem annyira nagy, hogy könnyedén elérjük a célunkat akár gyalogosan is.
Első napunkon a vár tövében elhelyezkedő Princes Street Garden-t néztük meg, ahol tavasztól a világ legrégibb virágóráját lehet megtekinteni. Innen felfedezőútra indultunk, hogy megkeressük Harry Potter „szülőhelyét”, az Elephant House nevű kávézót, ahol Rowling papírra vetette a könyv több részét is. Remélem mindenki el tudja képzelni a bent kígyózó sorokat, illetve a kint képet készíteni kívánókét is.

Pozitív volt számomra, hogy a „Museum of Scotland & Royal Museum” – azaz skócia történelmét, illetve a világ tudományát és kultúráját bemutató múzeumot ingyenesen látogathattuk meg, amely egy egész délutánt vett igénybe, olyan sok emelet és szárny és kiállítás várt ránk.

Ezután a szomszédban lévő Greyfiars Kirk „híres” temetőjébe indultunk. De miért keresi fel mindenki ezt a temetőt? Ez is Harry Potterhez kötődik, vagyis az írónőhöz, hiszen a fentebb említett kávézó szomszédságában található temető egyes sírkövei a könyvekből ismert neveket rejtenek. Úgy, mint „Thomas Riddle” – Voldemort, vagy William McGonagall híres író nevéből McGonagall – vagyis McGalagony nevét merítette az írónő. A temető sarkából, William McGonagall sírja mellett egy kapun keresztül egy iskolát láthatunk, amely ha az ember ott van és ránéz, nem nehéz kitalálni, hogy a Roxfort külső kinézetének ötletét adta az írónő számára.

Második napunkat az Edinburgh-i kastély meglátogatásával kezdtük. A skót koronaékszerek, háborús emlékművek, kiállítások során ismerkedhet meg a látogató a skótok történelmével. Másodsorban a kilátás a kastély minden szegletéből csodálatos.

Ezután folytattuk utunkat a Victoria Street felé, amely nem lenne több egy színes házakkal, boltokkal teli utcácskánál, ha ugyancsak a Harry Potter rajongók nem tették volna azzá, ami jelenleg – Harry Potter tematikájú boltok tömkelegével teli út, hiszen ez a mintája a híres Abszolút-nak (Diagon Alley), ahová az első részben Harry, Hagriddal karöltve a varázspálcáját és az iskolai kellékeit megy beszerezni. Az egyik üzletben tényleg el is hiszi az ember, hogy ott jár, hiszen a berendezése, hangulata teljesen megegyezik azzal, amit a könyvben olvastunk/filmben láttunk – varázslatos!

II. Erzsébet hivatalos skóciai szálláshelye a látogatásainak idején a Holyrood Palace, ezt kívülről megtekintve utunkat a város egyik legjobbnak mondott kilátóhelyére a Calton Hill-re folytattuk. Itt a városi obszervatórium, Nelson-emlékmű és a nemzeti emlékmű is megtalálható, aminek érdekessége, hogy a Pantheon mintájára épült volna, azonban az építkezés abbamaradt pénz hiányában. A másik csodás kilátó az Arthur’s Seat a Holyrood Palace-től jobbra található hegység tetején látható, ahová nem jutottunk fel. Ide körülbelül 20-30 perc a feljutás, hegyi emelkedőn, így a kettő közül mi a hosszú lépcsősort választottunk a Calton Hill-re, ahonnan lejönni talán még nehezebb volt, mint felmenni.

Harmadik napunkon úgy gondoltuk kikapcsolódás-képpen meglátogatjuk az állatkertet, aztán rájöttünk, hogy az állatkert (is) egy hegyen van, ami szintén megerőltető lesz, de harmadik napra már- már megedződtünk. Azért szerettünk volna ellátogatni ide is, hiszen itt több olyan faj található, amelyek más európai, vagy magyarországi viszonylatban kuriózumnak számítanak. Példának okán láttunk sok csimpánzt, koalát és pandát! Azonban bánatomra felföldi bocival nem találkoztunk, ami skócia nagy jelképének számít. Sajnos időnk sem engedte, hogy egy- napos boci néző túrára induljunk, de legközelebb mindenképpen ez lesz az első! Mindemellett nem jutott időnk a világ talán egyik leghíresebb hajójára, a Royal Yacht Britanniára, amely több, mint 900 úton szállította a királynőt. Azonban ahogyan terveztünk sajnos a programjainkba tervezett látnivalók több része 10 órától este 4 óráig volt nyitva és messzebb is voltak egymástól, így nem tudtuk mind teljesíteni, de legközelebb pótoljuk és biztos vagyok benne, hogy Loch Ness-be is ellátogatunk!

Középiskolás koromban nagyokat sóhajtozva lapozgattam a földrajzkönyvemet, álmodoztam bárcsak legalább a felét láthatnám a két szememmel a Föld megannyi csodás látnivalójának. Kiváltképpen mindig elidőztem a kölni dóm fotójánál, mely valamilyen oknál fogva ámulatba ejtett.

Múlt szombaton végre élőben is megcsodálhattam a dómot és látogatást tehettem húgommal Európa egyik talán legszebb karácsonyi vásárába.

Említenem sem kell, hogy a tömeg már reggel tizenegy óra tájban is óriási volt. A legkedveltebb úti cél természetesen a kölni dóm, mely előtt elsőként mindenki megáll egy képre, annak ellenére is, hogy az egyik tornya épp renoválás alatt áll és körbe van állványozva. A dóm bejáratánál óriási tömeg tódul a gyertyákhoz, meglepő módon nincs kiírva mennyibe kerül egy gyertyát meggyújtani – így mindenki annyit ad, amennyit szeretne és tud. Kissé elszomorító, hogy egy ima mormolása helyett kicsik és nagyok egyaránt tülekednek azért, hogy egy képet kattintsanak a gyertyák fölött lógó kegyképekről. A dóm önmagában óriási, a nagy tömeg miatt bevallom nem igazán volt élvezetes a színes ablakokat, a piétát vagy a kriptát felfedezni, tanulmányozni, így bevallom egy rövid séta után csöndben távoztunk.

A kölni vásár különlegessége, hogy valójában öt vásárról beszélünk és nem egyről. A legnépszerűbb persze a dóm melletti, megszámlálhatatlan mennyiségű fabodegáival, melyben mindent kínálnak, mi szemnek- szájnak ingere. Csodásabbnál csodásabb karácsonyi díszek, bőrmíves portékák, igazi mézeskalácsosok, plüssállatosok, sajtosok, forraltborosok, mézesek, gyertyások, édességesek, diótörősök, ékszeresek, kolbászosok, desszertesek, süteményesek, gombások, retro újságosok, egyszóval tényleg minden, ahol pillanatok alatt rengeteg pénzt el tudunk költeni. Óriási színpad, óriási fenyőfákkal, tömegeket vonzó programokkal, és természetesen égők és lámpák ameddig a szem ellát és Maria Carey fülbemászó, már-már rongyosra hallgatott dala arról, hogy mit szeretne karácsonyra a fa alá. Az ételek egyvelegének a szaga egy ponton számomra már gyomorforgató volt, így a tömeggel sodródva arrébb is álltunk és felfedeztük, hogy pár száz méterre van egy másik karácsonyi vásár is.

Hasonló témájú bódék követték egymást, 2400m2-es jégpályával, mesebeli körhintával és közepes méretű óriáskerékkel tarkítva, curling pályával és igazi ausztriai síparadicsom hangulatot idéző farönk házakkal, talponállókkal. Az egyik vásár témája a manók köré épült, szakállas, hegyes kalapos manók ültek a miniatűr sífelvonón, a bódék tetején, a ringlispilen. Mindenhol kolbászt majszoló és forraltbort szürcsölő emberek, korcsolyázó lurkók, gigantikus méretű fenyőfák. A harmadik vásárba, mely a kikötőben található nem látogattunk el, mert úgy véltük témájukban eléggé hasonló lehet az összes vásár, így kihagyván mind a kikötői, mind a Neumarkt vásárt, a Rudolfplatz felé vettük villamossal az irányt (2eurós viteldíjjal, modern és könnyen kezelhető automatából).

A Rudolfplatzon található vásárt „Mikulásfalu” néven hirdette az a kis katalógus, mely óriási dobozokban állt a dómhoz közeli egyik bolt előtt és különböző idegennyelveken ajánlotta a vásárokat, különböző adventi időszakos programokat. Ahogy már említettem, a vásárok eléggé hasonlóak egymáshoz, ez utóbbi inkább gyerekek számára tartogatott meglepetéseket, hiszen a Mikulás házában meleg helyen kézműves programokkal várták őket. Számunkra inkább a kulináris élményekről szólt, végül bratwurstot ettünk jó sok mustárral, desszertként pedig kinderbe mártott banánt. Életemben először vásároltam egy kandírozott almát, amit idehaza kíséreltünk meg megenni, és az íze a régi vásárokban kapható kakasnyalókára emlékeztetett. Az árak egy átlag vásár áraihoz igazodnak, egy kolbász zsömlében 3,5 euro, a csokis banán szintén, a kandírozott alma 2 euro, különféle módon készített gombafalatok 5 euro, viszont ajándékba szánt csokoládéért, édességért, mindig melegen javaslom a szimpla szupermarketeket pénztárcabarát áraikkal.

A tömeg délutánra, estére óriási duzzadt, a bevásárlóutcákon szó szerint sodródtunk, nem is akartunk különösebbképp semmit vásárolni, szimplán szerettük volna eltölteni az időt és minél többet látni. Egyébként gyerekkorunk húsvéti népszerű locsolóvize a kölnivíz is Kölnből származik, a Dufthaus múzeumban minden megtudható a 4711 Eau de Cologne-ről.

Kölnben egyébként legjobban a rendkívül ízletes falatok nyerték el tetszésemet a legjobban és az inkább téli, „bohém” hangulat, melyet a helyiek a városba varázsoltak.

Egész nyáron pedzegettem milyen jó lenne Bariba menni. Csupán csak 1 óra 10 perc a repülőút – maximum másfél óra, mindemellett láthatólag nincs messze a repülőtér a várostól, tengerpartja van, sétatávolságra van minden a városban és hogyha a Google-ba beütjük, akkor egy gyönyörű öbölről láthatunk képeket. (Történetesen Polignano A Mare-ról – későbbiekben írok róla)
Mindenképpen megnyerő!

Utazásunk előtt egy héttel kezdtem el szállást keresni, gondoltam mind hiába, az összes Booking.com-on látható szállás már foglalt volt, Airbnb-t pedig még nem mertem soha foglalni – pedig az óvárosban több olyan a kis utcácskákról nyíló Airbnb-s szállást hirdetnek, amit már csak a hangulata miatt jó lenne egyszer kipróbálni! Pár óra keresgélés után rátaláltam a vasútállomás mellett egy hotelra, ami látszólag teltházas volt, de a honlapján még tudtam foglalni 2 éjszakát 2 főre, reggelivel (ahol isteni volt a croissant). Azért a vasútállomás környékét választottam, mert tudtam, hogy praktikus lesz a közelben lenni: az óváros, tengerpart közelsége miatt, illetve második napi úticélunk vasúttal lesz megközelíthető.

Bari repülőterére érve sajnálattal konstatáltam, hogy amelyik buszt kinéztem az sajnos éppen az orrunk előtt ment el, azonban a Ferrotramviaria vonat/metró (még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyiknek nevezik) egyik járatával közvetlenül Bari Centrale-ban voltunk 20 perc alatt. A jegy 5 euró volt egy útra.

Innen 5 perc volt az előre már lefoglalt hotelünk, amelyről azt olvastam, hogy túl zajos a vasútállomás miatt, de zárt ablaknál egyáltalán nem volt zavaró este sem 1-2 vonat, amely éppen elhaladt ott. Délután az egyik szabadstrand felé vettük az irányt, amiről szintén nem olvastam jókat – nem tiszta, nincsen büfé stb. De próba szerencse, mindent ki kell próbálni!

Körülbelül 25-26 fok lehetett a hőmérséklet (szeptember utolsó hétvégéje) talán egy picit hideg volt a víz, de sokan voltak a homokos parton, napozott, fürdőzött mindenki. Nem volt kristálytiszta a víz, de összevetve például korábbi utazásaim közül Paralia-val, ami az utóbbi időkben a magyarok talán egyik legkedveltebb nyaraló helye volt – ahhoz képest tisztának mondanám a vizet is és a strandot is. Amikor elindultunk vissza a szállásunkra, akkorra mindenki feléledt a délutáni sziesztából, kinyitottak a boltok, megtelt élettel a város.

Kora este felkerekedtünk és felfedeztük az óváros kis utcáit, amely nagyon hangulatos. Benéztünk a templomokba, sétáltunk, nézelődtünk. Az egyik nevezetes templomban Szent Miklós ereklyéit lehet megtekinteni. Majd vacsoráztunk – mi mást, mint pizzát és tésztát.

A következő nap a Lecce felé tartó vonattal fél órás út volt, míg megérkeztünk Polignano A Mare-ba, a csodás kis városba, a csodás kis öböllel. Itt a térképre sem volt szükségem, hiszen mindenki egy irányba tartott, mindenkinek egy volt a célja: látni ezt a csodát! Kötelező fényképek után és miután megnéztük minden szögből a partra indultunk, ahol letelepedtünk a sziklák tövében.

Ekkor még több hely volt, délutánra teljesen benépesült a strand – turisták és helyiek egyaránt töltötték itt napjukat. Előkerült a búvár szett: halak, rákok megfigyelése, úszkálás a kristálytiszta vízben, csodálatos kilátással. Itt köves volt a part, ha legközelebb mennék, biztosan vinnék valamilyen úszó szandit vagy cipőt.

Ebédre Panzerottit ettünk, ajókás és marha húsos ízesítésben, amely egy „töltött lángos”- szerű étel, de mégis különbözik a hazánkban ismert lángos tésztától. Egy utolsó pillantás még az öbölre, ahol időközben már egy esküvő készülődött, közben olasz dallamokra táncoló olaszok rózsával a szájukban már táncolva készülődtek az estére. A városban mindenki a “Volare” című slágert énekli, vagy dúdolja.

Délután visszatértünk Bariba, ahol ismét sétáltunk, megnéztük a várat, vacsoráztunk, vásároltunk és az olasz fagyi sem maradhatott ki!

Az idő rövidsége miatt Monopoli, Lecce nem fért bele, de azt egy másik utazás alkalmával szeretném felfedezni, hiszen gyönyörű az egész régió mindemellett az idő szeptemberben is kedvező, így nem csak a nyári szezonban lehet látogatni. Hátránya: sokkal nehezebb visszajönni a 10-15 fokos Magyarországra.

Tippem az ide utazóknak, amit én sem tudtam volna, ha egy utazós csoportban nem olvasom:  vonatra szállás előtt a peronon lévő automatában kell érvényesíteni a jegyet, másképp megbüntetik az utazót.

Az ember társas lény. Ez valamelyest klisé, de ebből következik, hogy általában az utazásai során is párban vagy csoportosan vág neki egy-egy útnak, kalandnak. Mindig is játszottam a gondolattal, vajon milyen lehet egyedül utazni: csak én és az útikönyvem – ami jelen esetben a telefonom volt, mert az idő rövidsége miatt nem sikerült útikönyvet beszerezni. Előre kell bocsájtanom, hogy rendkívül jól éreztem magam egynapos kirándulásom során London belvárosában, amely nem volt számomra teljesen új, hiszen 5 évvel ezelőtt már jártam ott egy csoportos látogatás során. Azonban azt kell mondjam, az élmény teljesen más volt, még akkor is, ha csak egy napot töltöttem ott, egyedül.

Több órás keresgélés, hezitálás után – vajon hogyan jussak be London Lutonból a központba, úgy döntöttem a Luton Airport Parkway vasútállomás felé veszem az irányt és egész napos jegyet vásárolok, amellyel akármikor használhatok: nemcsak a vasutat, hanem a metróhálózatot is 1-6 zónán belül. Ez mindösszesen 36 fontba került, de fedezte az egész napos utazásomat. Körülbelül 35 percet vett igénybe, hogy bejussak St. Pancras állomásra, ahol átsétálva a zebrán (persze mindig rossz irányba néztem először) bele is vetettem magam a látnivalók sokaságába.

Az út túloldalán a King’s Cross-t vettem célba, ahol gyermekkorom kedvencét kerestem meg: a 9 ¾ vágányt. Itt 10 fontért képet készíthetünk, mintha éppen nekifutnánk, hogy átjussunk a vágányhoz. A Harry Potter boltban is nézelődtem, ahol pálcák sokaságát, vagy éppenséggel láthatatlan köpenyt is vásárolhatnak a turisták tömegei. Ha lehetőség van, a délelőtti órákban érdemes oda látogatni, főleg, hogyha képet is szeretnénk készíteni, hiszen délután már egészen nagy a tömeg.

A King’s Cross-on metróra szálltam és a Hyde Park széléig utaztam, onnan a Buckingham Palace-ig sétáltam. Ekkora már kisütött a nap is, innen kezdtem meg sétámat a St. James parkon keresztül, ahol mókusok szaladtak a lábam alatt, az emberek pihentek, második reggelijüket fogyasztották.

Majd a Trafalgar teret néztem meg és a Big Ben és a Parlament irányába tartottam, érintve a Downing Streetet. A Big Ben és a Trafalgar tér egy része is felújítás alatt áll, de így is gyönyörű volt. Több Brexit ellenes tüntetőt lehetett látni az utcákon.

A nagy séta kör után újra metróra szálltam és a Tower-ig utaztam, ami körül sétát tettem és megcsodáltam a Tower Bridge-t, amin át is sétáltam.

Ekkor jutott eszembe az ötlet, hogy imádom a Bridget Jones filmeket és még soha nem kerestem rá, hol is forgatták pontosan, pedig milyen jó lenne látni, főleg, ha útba esik. Mindemellett nagyrészét ezeknek a látványosságokat már láttam, ideje volt felfedezni valamilyen új részét is London ezen részének. Ekkor körülbelül már dél volt, rengeteg időm volt még. Szerencsémre nem messze, a London Bridge közelében, séta távolságra volt a ház a Borough Market közvetlen közelében, ahol éppen az ebédidő végett sok ember vásárolt, kóstolt, ebédelt. Többek között én is úgy döntöttem itt fogok ebédelni, valamelyik étteremben. A Leon éttermet választottam, amely tulajdonképpen gyorsétterem jellegű és kifejezetten tetszett a környezettudatos szemlélete.

Szerettem volna kárpótolni, ami pár évvel ezelőtt kimaradt a Picadilly Circus-t, de egyúttal szerettem volna megnézni a karácsonyi vásárt is, amely a legkorábban nyitott meg idén, mindezt összekötni az Oxford Streeten való lézengéssel, nézelődéssel. Így először a Selfridges-be mentem, ahol a legfelső emeleten már karácsonyi díszeket és ajándékokat lehetett kapni. Elsőre furcsának tűnt, de nagyon jó hangulata volt, mindemellett azóta már Magyarországon is láttam már karácsonyi díszeket, ajándékokat. Közben rátaláltam egy Disney boltra is, ahol elég sok időt töltöttem a sok aranyos dolog között. Nem mellékesen már itt is jelen voltak a karácsonyfadíszek. Aztán folytatva utam a Picadilly felé benéztem minden féle-fajta boltba, ami felkeltette az érdeklődésemet. Persze az ajándékvásárlás sem maradhatott ki, aztán a Picadilly Circus végre! Ekkor már nagyon elfáradtam, az emberek is egyre többen lettek az utcákon a metrókon, így a Hyde Parkba és a Baker Street-re már nem látogattam el, de talán legközelebb!

Úgy gondolom így is rengeteg minden fért bele egy napba és amit szerettem volna újra látni, azt megnéztem. Még egy pillantás a 9 és ¾-vágányra, ahol már 5 órára szintén feltorlódtak az emberek és indulás a csúcsforgalomban vissza Lutonba. Talán ezzel, hogy egyedül jártam be Londont kicsit jobban megtudtam figyelni egyes dolgokat, belelátni valamelyest az emberek hétköznapjaiba. Saját időbeosztást tudtam követni, oda mentem, ahová kedvem volt. Sokan mások is utaznak egyedül, most azután miután kipróbáltam csak megerősíteni tudom azt, hogy szuper dolog!

Az európai kontinens legnyugatibb országáról sokan talán mindössze nagyon keveset tudnak, hisz Belgium egy aprócska ország, mely a legtöbb turistának mindössze „csak útba esik” Angliába, Hollandiába vagy épp Franciaországba igyekezvén. Belgium az utóbbi jó pár évben a megannyi európai uniós intézményéről, valamint a sajnálatos terrortámadásáról vált ismertebbé a köztudatban, annak ellenére, hogy az ország egy parányi kulturális, kulináris, természeti gyöngyszem az európai hatalmak ölelésében.

Dél- hollandiai lakosként Belgium számomra a „hétvégi kiruccanás”, mely autóval és vonattal egyaránt fél óra- órán belül elérhető. Érdekességképpen említeném, hogy rengeteg holland és belga használja ki a szomszédjában rejlő előnyöket és ingázik nap mint nap jobb, kedvezőbb munkalehetőség reményében. A hollandok a belgák vendégei, ha tankolásról van szó, hisz déli szomszédaink sokkal kedvezőbben kínálják az üzemanyagot. A lakásáraik is kedvezőbbek, így megannyi holland költözik át belga területre, míg a belgák a hollandiai magasabb bérekkel kecsegtetve ingáznak dél-hollandiai munkahelyeikre. A legnagyobb előny, amiért mindez megvalósulhat a közös nyelvben rejlik, hiszen az észak- belga Flamand-régióban beszélt nyelv szintén a holland.

A nyár egyik utolsó napsütéses péntekét választottam Flandria fővárosának, Antwerpennek a meglátogatására, hiszen bredai lakhelyemtől mindössze 34 percnyi vonatútra található a város. A jegyár sajnos borsos, hiszen határon átívelő utakra sajnos kedvezményt nem tudtam igénybe venni, így az oda-vissza útért 29,80 eurót fizettem. A magasabb jegyár ellenében viszont szupergyors, tiszta, pontos és kulturált szolgáltatást kapunk. A kalauzok – engem teljesen ledöbbentően- folyékonyan beszélnek angolul, hollandul és franciául is, a vonatokon pedig teljesen megszokott a kávét, üdítőt, édességet árusító mozgó-eladók látványa. Autóval körülményesebb a közlekedés és a parkolás is nemhogy csak nehézkes, de korlátozott is bizonyos autók esetében (low emission zone).

A vasútállomás a város centrumában található, rendkívül látványos és karbantartott, igazi klasszikus több száz éves pályaudvar, ahol a legtöbb turista már megáll néhány fotó erejéig. A pályaudvarról kilépve rögvest a sokakat csalogató állatkert bejáratánál találjuk magunkat, mely rendkívül vonzó a központi elhelyezkedése miatt. Főleg kisgyermekeseknek, természetimádóknak lehet akár egész napos program a látogatás. Jómagam nagy állatrajongó vagyok, de mivel az egész várost szerettem volna látni elsősorban, úgy döntöttem, e látogatáskor inkább a várost veszem szemügyre, majd következő látogatásomkor az egész napot az állatkert látogatására szánom. A belépőjegy nem olcsó, teljes áron 28 euro egy felnőtt jegy (online, elővételben 26.50 euro), míg a gyermek 21.50 euro, 12- 17 éves korig 24 euro, 18-25 évig pedig diákigazolvánnyal 25.50 euro.

Számomra Antwerpen elsőre egy nyüzsgő bevásárló város benyomását keltette, hiszen a fő utcákon végigsétálva egymást érték a világszínvonalon ismert luxus- és divatmárkák üzletei, tekintet vonzó kirakatai, illetve a vásárlástól megfáradtak részére megszámlálhatatlan éttermek uralták a sétálóutcákat.

Nem bevásárlás szándékával érkeztem, hanem Antwerpen kulturális örökségét szerettem volna jobban megismerni, így első utam a méltán ismert művész, Peter Paul Rubens festő egykori otthonába vezetett. Nem vagyok kifejezetten festmény rajongó, főleg nem, ha órákon át több száz képet kellene végignézni, de maga a reneszánsz stílusban épült épület a hozzá tartozó barokk kerttel szemet gyönyörködtető és visszarepít pár évszázadot a történelemben. A múzeumként működő épület mindent megtesz a látogatók kényelme érdekében, a belépődíj megváltásakor (8 euro a teljes árú), az érdeklődők díjmentesen helyezhetik el kabátjaikat, táskáikat egy zárt szekrényben, így teljesen átadhatják magukat a festményekben és házban való gyönyörködésnek. Több nyelvre lefordított útmutató informálja a turistákat, a legtöbb festmény, műtárgy történetét ismertetve. A ház kissé labirintus szerű volt számomra, nem egyszer tévedtem el, a teremőrök útbaigazítása segített végül a helyes utat megtalálni. Pénteken délelőtt a hely szerencsére nem volt zsúfolt és kényelmesen végigjárhattam, tanulmányozhattam a házat. Legjobban a szinte minden helyiségben fellelhető míves kandallók tetszettek, valamint a lélegzetelállító kert nyújtotta a legjobb élményt.

Rubenshuis – kultúra és művészet minden mennyiségben

Sétámat folytattam a történelmi épületek között meghúzódó kis utcácskákban, s a Hendrik Conscience könyvtár Nottebohm szobáját szerettem volna megtekinteni, de hiába tájékozódtam előre, a helyszínen azt a tájékoztatást kaptam, hogy sajnos a Nottebohm szoba csak korlátozott időpontokban látogatható. Az állatkerteken és kerteken kívül, a könyvtárak tudnak igazán ámulatba ejteni, óriási csalódás volt, hogy ki kellett hagynom a Nottebohm Hall megtekintését.

Pár percnyi sétával elértem a Grote Markt-ot, a piacteret, reneszánsz stílusú Guildhalls-ával (Gildehuizen – céh-házak, központjai a 16. és 17. században működő céheknek), a városháza, mely épp renováció alatt állt, a tér középpontjában Silvius Brabo szobrával, aki egy mítosz nyomán él az antwerpeniek tudatában és emlékére állították a szobrot. A mítosz szerint Brabo egyszer megölt egy óriást, aki a Scheldt folyón való áthaladás fejében pénzt kért az emberektől, különben levágta a kezüket és a folyóba hajította. Bosszúból Brabo levágta az óriás kezét és bedobta a folyóba. A tér ékszere a megannyi műemlék ház, kávéra- üdítőre vágyó turistákat csalogató kávézóival.

Grote Markt

Frissítőként hatott rám a Scheldt folyó menti séta, ahol sokan a padokon, pokrócokon ücsörögve próbálták kiélvezni a nyár utolsó napsütéses napjainak egyikét. A központba visszavezető úton betértem egy áruházba, ahol elsőként a belga csokoládé különlegességek sora felé vágtáztam. Belgiumban remek program az édességmanufaktúrák kirakataiban bámészkodni, de véleményem szerint az egyszerű élelmiszerboltok sokkal észszerűbb áron kínálják a belga csokikülönlegességeket. Személyes kedvencem a Galler, 70 grammos kiszerelésben, megannyi különböző ízesítéssel. Csokiimádók részére minden bizonnyal ez az egyszerűnek kis tűnő szelet pár harapással elmajszolható, számomra napokba telik, míg cikkenként elfogyasztom. Rendkívül nehéz és laktató csokoládé, a külseje rendkívül elegáns, ajándéknak különleges, az ára élelmiszerboltokban körülbelül 1.80 euro per szelet.

Nem elhanyagolandók a belga sörkülönlegességek sem, de erről brüsszeli úti beszámolómban szeretnék részletesebben kitérni. Elég annyi, hogy a belga sörök csúnyán képesek megtréfálni azt, aki nem ismeri őket. Rendkívüli módon itatják magukat, az ártatlan sörkedvelő eleinte semmit sem érez, aztán elég néhány deciliteres elkortyolgatása és felállni sem egykönnyű.

Utolsóként egy ínycsiklandozó ebédre ültem be az egyik olasz étterembe. Eleinte választani sem könnyen tudtam a megannyi étkezde közül, végül az olasz nyert, hisz imádom az itáliai ételeket. Egyébként szinte minden étterem kínálatában elsők között szerepet a „mosselen”, a kagyló, melyet eleinte bevallom én is viszolyogva néztem, majd egyszer egy vendéglátás során megkósoltam és azóta is imádom (persze nem főételként, hanem elcsipegetni étkezés előtt, leves és főétel között).

Igazi olasz Belgiumban

Az olasz étteremben rendkívül kedves kiszolgálás fogadott és könnyed, finom ételek. Előételként bagett szeletek, kruidenboter (fokhagymás vaj) és olívabogyó várt, majd tradícionális krémes paradicsom levest és spagetti carbonarát ettem, majd a végén két óriási gombóc fagylaltot. Egy kétfogásos menü üdítővel 20,80 euróba került, amit átlagosnak mondható. Mikor éttermet választok természetesen vagy előzetesen tájékozódom az interneten, ez esetben az éttermek elé nagy betűkkel kiírt ajánlatok alapján vetettem gyorsan számot az árakról és így választottam egy középkategóriásat.

Késő délután fáradtan, de feltöltődve indultam a vonatállomásra és érkeztem haza fél óra múltán Bredába. Antwerpent egy rendkívül barátságos belga városkának tartom, ahol élményekkel teli napot lehet eltölteni, hódolva a kultúrának és a kulináris élvezeteknek egyaránt. Nem egy tipikus úticél, hiszen Magyarországról a repülővel kirándulók általában egy napos úticélul Brüsszelt választják, számomra a város közelsége volt a döntő érv, amiért átrándultam Antwerpenbe. Személy szerint mindig le vagyok nyűgözve a belga városok, falvak által, valamiért mindig azt az érzést keltik bennem, hogy most kicsit elszabadultam, kizökkentem a hétköznapi életemből és csatangolhatok, barangolhatok, nézelődhetek, jókat ehetek, finom édességekkel térhetek haza egy relaxáló nap után. Aki esetleg hosszabb időre érkezik Belgiumba, vagy átutazóban útba tudja ejteni Antwerpent, vagy akár Hollandiában üdül és van egy szabad napja, amikor szeretné megismerni a szomszédos Belgiumot is, szívből ajánlom számára e kedves és barátságos várost, mely visszarepít kicsit az időben.

Vajon mi legyen a hétvégi program? – merülhet fel bennünk a kérdés, vagy hová menjünk, ha csak a hétvégéink szabadak a nyáron, de mégsem szeretnénk órákat zötykölődni a forró vonaton, hogy eljussunk a Balatonra, hogy este – a zsúfolt és teli szállások végett hazainduljunk a strandolás után. A válasz Milánó – persze nem egy strandolós program – de aktív pihenésnek tökéletes és másnap marad időnk felkészülni a következő hétre.

Tökéletes, egyszerű, egynapos nyári, vagy akár téli úticélunk Milánó lehet, ahová az utóbbi években könnyedén és nagyon gyorsan juthatunk el kedvező áron repülővel. Így tettük ezt mi is, a reggel 6 óra után induló géppel már 8 órakor Milano Malpensa repterén voltunk. Egyetlen „hátrány”, hogy a reptér 50 km-re található a belvárostól – egyes társaságok Milano Bergamo repterére érkeznek és onnan indulnak. Azonban ez nem szegi kedvét az 1 óra 20 percet a repülőgépen töltő, a korai keléssel járó fáradalmakat kipihenő utasnak, hiszen a terminálból kilépve rögtön transzfer járatokkal, buszokkal találja szembe magát, így a bejutás nagyon egyszerű. Automatát sem kell keresgélni, a buszra felszállva – vagy a felszállás előtt megválthatjuk akár oda-vissza jegyünket is, amely nincs időhöz kötve, tehát a városból visszafelé kényelmesen bármikor elindulhatunk a reptérre. Már itthon kinéztem a Terravision járatait, a jeggyel együtt menetrendet is kaptunk, így kinéztük melyik busz lenne számunkra a legideálisabb. Oda-vissza jelenleg 16 €-ba kerül a felnőtt jegy.

Csütörtöki napon reggel fél9 körül 1 órát vett igénybe, hogy megérkezzünk a központi vasútállomáshoz, ahol mérlegelve a repülőgépen már feltérképezett útvonalunkat úgy döntöttünk, hogy metróra szállunk. A metró jegyek érvényesítéstől kezdve 7€-ba kerültek 24 órára, így kényelmesen el tudtunk jutni városon belül bárhova a 3 metróvonal segítségével.

Mit is nézhetne meg először a turista Milánóban, mint a Dómot. Utunk először ide vezetett. Talán a rámenős árusok rontották el a csodálatos összképet. Egy képet sem lehetett úgy készíteni, hogy ne szerettek volna valamit ránk sózni. Szó mi szó, elkészültek a képek, következő lépés: jussunk be valahogyan a dóm belsejébe. A dóm jobb oldalán a múzeum részén kellett jegyet váltanunk, azonban az sorszámhúzással működött, körülbelül 45-en várakoztak előttünk, de hamar sorra kerültünk. A kártyás fizetésnél azonban még hamarabb kézhez kaphatjuk jegyünket. Utólag átgondolva, online is megvehettem volna a jegyeket, de előre nem tudtam melyik típusút szeretnénk majd igénybe venni, mire lesz időnk, mihez lesz kedvünk. Például: a dóm tetejére látogatás – lépcsőn vagy liften, archeológiai rész megtekintése stb.

A dómba eltakart lábakkal lehet csak belépni és szigorúan tiltott a kóla bevitele. A gyönyörű dómban érdemes volt elidőzni, gyönyörű képeket készíteni, a pillérek és ablakok lenyűgöző látványt nyújtanak. Személy szerint szeretem ilyenkor elővenni útikönyvemet és elolvasni, amit az adott látnivalóról, belsejéről tudni érdemes. Mint minden látnivalónál audioguide bérelhető.  

A dómtól balra indultunk tovább, az impozáns II. Viktor Emanuele galéria felé, ahol érdemes végig sétálni és szétnézni a szebbnél szebb kirakatok között. Így jutunk el Leonardo Da Vinci szobrához és a milánói Scala épületéhez, ahol a múzeumba és ritkán az Opera épületébe is be lehet lépni.

Innen célirányosan a Santa Maria delle Grazie kolostorba mentünk, ahol megpróbáltuk a lehetetlent – belépőjegyet szerezni, ha már online nem sikerült. Sajnos itt sem ment és még mindig cseng a fülemben egy barátom régi tapasztalata: hónapokkal, hetekkel előtte meg kell venni. Így legközelebb előrelátóbb leszek és hónapokkal – igen hónapokkal előtte megveszem a jegyet, hogy láthassuk Az Utolsó Vacsora festményt. Számomra érdekes volt, hogy itt már nem volt annyi turista, nem voltak tömegek, amitől már rosszul érezte magát az ember a központban. Majd az ezután következő Sforza-vár környékén sem, ami nagyon elnyerte tetszésemet. A múzeum részre legközelebb tervezek bemenni, mert egy egész délutánt igénybe vevő program. A vár és az azt körülvevő park rész kiváló volt, hogy az árnyékban hűsöljünk hátunk mögött a diadalívvel.

A nagy páratartalom és a meleg ennyit tett lehetővé ez alkalommal. Talán így leírva kevésnek tűnik, de nagyon gyorsan eltelt az idő. A látnivalók után jöhetett az igazi olasz ebéd, olasz fagyi és még egy utolsó séta a bevásárló utcán, nézelődés. Olasz tészták beszerzése az otthoni főzőcskéhez – hátha sikerült nekem is hasonlót alkotni.

Személy szerint jobban szeretem saját magam a térképemmel, útikönyvemmel felfedezni a városokat, mint vezetett sétán részt venni. Azonban erre is van lehetőség, ha valaki nincsen „felfedező” kedvében. Hop on – Hop Off buszok, 22 eurótól elérhetőek. Több dolog is kimaradt idő hiányában, mint például a Villa Reale vagy a Brera képtár. Futball rajongóknak kötelező a San Siro meglátogatása. De aki vásárolni érkezne a városba, vagy környékére akár ezt buszos utakkal is megteheti különböző vásárló falvakban.

Mindenképpen érdemesnek tartom, hogy legközelebb is ellátogassak Milánóba és a belső tereket, kiállításokat is végigjárjam. Mindemellett legközelebb Torinó, Verona, Como-i tó, Garda- tó egy-egy utazás alkalmával szuper 1-2 napos látogatások lennének, Milánóba való érkezéssel. Úgy gondolom szuper egy napos program volt, városnézéssel, fotózással, evéssel, sétával és sok-sok napsütéssel.

Törökország – Ankara – Culinary Cabaret, avagy a Kebabon túl

Február második hetét interkulturális cserén töltöttem Törökországban, Ankarában. Félve indultam el, felpakoltam mindenféle gyógyszerrel és kicsit tartottam az ételektől, amelyeket majd kóstolni fogunk, de ezen kívül nyitott voltam bármire. Elvégre idegen kultúra, idegen ország, idegen ételek és alapanyagok.

Előre kell bocsájtanom, hogy a cikk után olvasója garantáltan éhes lesz és semmilyen felelősséget nem vállalok, ha utána a konyhába indul az illető.

Nagyon sokféle ételt kóstoltunk és soha nem volt ugyanaz a menü. A szervezők próbáltak minket minél jobban megismertetni a török ételekkel.
Kezdjük az indulással. Oda is és vissza is mindkét Turkish Airlines járaton kaptunk standard mealt, amely illeszkedett a török szokásokhoz. Ez szendvics volt melegen (fetás-paradicsomos) vagy egy saláta csirkével, és valamilyen édesség – mandulás süti jammel, illetve csoki mousse.

Érkezésünk után még nem volt hivatalos vacsora, hiszen több országból érkeztünk és több időpontban ezért a szervezők rendeltek nekünk Lahmachun-t, azaz török pizzát. Azt kell mondjam, igazán nehéz étel és kifejezetten tetszett, hogy nekünk kellett „összekirakózni”. Adott egy nagyon vékony pita tészta szerűség, amelyen már a marhahúsos feltét rajta van. Erre jön rá egy csípős szósz és a saláta, amelyre a citrom levét kell facsarni és feltekerni. A török önkéntesek fogták a fejüket, amikor egyikünk-másikunk wrap-nak tekerte fel. Jellemző még és streetfood-ként szintén pizzaként kezelik a Pide-t. Ebből húsos és nem húsos változat is van, mi a sajtosat próbáltuk ki.

Lahmachun step by stepKasarli Pide Menü

Első esti vacsoránk egy gyönyörű helyen volt, ahol török estet tartottak nekünk, voltak táncosok és mi is táncot tanultunk. Történetesen a hely neve Estergon Palace volt, és a törökök elmondása szerint a magyar esztergomi vár mintájára építették 5 éve. Őszintén a levesekre nem mindig jöttem rá, hogy miből készült, de a krémlevesek voltak a jellemzők. Itt bárányt ettünk fahéjas rizzsel, amelyben fenyőmagok is voltak. A desszert pedig egy szirupos nagyon cukros édesség volt.         Az utcákon nagyon sokszor láthattunk árusokat, akik perecre hasonlító szezámmagos ropogtatnivalót árulnak, aminek a neve Simit, ezt sokszor Ayran-ba (joghurtos ital) mártogatva eszik, vagy mellé isszák.

Második este szintén török különlegességeket vacsoráztunk: gözlemét, amely tulajdonképpen krumplilángos, valamilyen töltelékkel – ez lehet többféle, de mi zöldségeset próbáltunk, mellé „nyers húsgolyó” néven Köfte-t kóstoltunk. De a nem húsos változatát, ami kuszkuszból készült. Majd jöhetett a várva várt Baklava, annak is a pisztácia nélküli változata, telis tele sziruppal. Az utazás végén magam is hoztam haza az eredeti baklavából, amelyeket fillérekért árulnak. Baklava

Érdemes szót ejteni a teáról. Eddig ez volt az első olyan ország, ahol hangsúlyosabb volt a tea, mint a kávé, így végre élvezhettem azt, hogy bárhová mentünk teázhattam. A törökök reggel-délben-este teáznak, nem számít az idő és az sem, hogy igazán erős fekete teát isznak. Nem mellesleg nagyon aranyos tulipános pohárból, amelyből én is beszereztem egy készletet. Persze a kávé is jellemző náluk és a zaccból való jóslás! De én igazán élveztem, hogy bárhol voltam teázhattam. Bár néha a törökök akkor is kiakadtak, amikor citromot raktam bele és mézet.

Egyik este vendégül látott minket az Ankara Trade Office, így ott (IS) jókat ettünk. Először egy sütőtökös dióval leszórt édességet (mai napig rejtély, de úgy gondoljuk, ez az édesség volt és nem az előétel), Börek-et, ami tulajdonképpen „rakott” túrós tészta lenne, de készíthető más töltelékkel is, majd bárányt ettünk bulgurral és salátával. A zöldségsaláta mindig része volt az étkezéseknek

Börek – Bulgur báránnyal (a bárány a köret alatt) – Sütőtökös desszert/előétel

Ami nagyon jellemző a török étkezésre és konyhára, hogy nagyon sok leveles tésztát, péksüteményt, piskótát esznek. Én feldobtam a reggelinél a piskótát egy kis jammel:

Ta-Da!

Pénteken az ételeinkben nem volt hús. Az ebéd jellemzően tésztasaláta, krumplisaláta volt pitával, illetve paradicsomos kuszkusz és persze mellé pita. Este bab saláta, bab pörkölt (?) mai napig kérdőjeles, hogy mi volt és hogyan illett hozzá a rizs. Egyébként finom volt!

+ puding

Ha Törökország, akkor édesség, és ha hisszük ha nem, de a baklaván kívül is van ám édesség! (de még mennyi!)

Egy nagyon aranyos és Willy Wonka boltjához hasonló édesség boltban is jártunk, ahol nagyon kedvesen megkóstoltattak velünk mindenféle édességet. Ami nagyon népszerű és nem csak egyféle édesség, hanem több édességre is mondják az a Lokum. Egyrészt létezik az egyik fajtája, amely színes kis kockák, cukorból és keményítőből. Személy szerint láttam cukormentes változatát is és felmerült bennem, hogy akkor az miből is készült?  Mindemellett van olyan, amelyik fehér és valamilyen töltelékkel töltött és kókuszreszelék a külseje. Ebből volt nutellás, diós és mindenféle, amit csak el lehet képzelni. Ami nem tradicionális édesség volt és nagyon megszerettem: a boltokban lehetett kapni brownie-s muffinokat, illetve csokikrémmel-nutellával töltött kekszeket.

Ollóval vágták karikákra a Lokumot 

Utolsó napunkon kebab tálat rendeltünk (mert rájöttünk, hogy egy hét alatt még nem is ettünk kebabot) amelyen minden féle finomság volt, saslikok, kebab, padlizsányos saslik, zöldségek, pita, ez remek befejezése volt a török utunknak. Erről persze már nem is készült kép, mert nagyon jól nézett ki és mindenki egyszerre esett neki

Mindegyik ételt imádtam és próbáltam minél több mindent megkóstolni, amit csak lehet, és sosem csalódtam, mert minden szuperül volt elkészítve és tetszett mindennek az ízvilága. Ha egyet kellene kiemelni mi ízlett a legjobban, nagyon nehéz lenne a választás. De talán személyes kedvencemmé a Börek vált és úgy vélem egyszer majd megpróbálom majd itthon is elkészíteni.

Igen, végre ma sikerült befejeznem az 5 részes olasz utamról készült cikksorozatot. Már korábban kellett volna sajnos Na de csapjunk is a lovak közé.

Hazaút

A hazaút elég kacifántosra sikeredett, az első géppel repültünk át Velencébe, hogy megnézzük a várost. Maga a repülő út nem volt több egy óránál, így sok időnk maradt a délutáni indulásig a városnézésre.

A gépről leszállva, átvettük a csomagjainkat és felszálltunk a buszjáratra, ami bevitt minket Velencébe (mi a Treviso reptéren szálltunk le). 45 perc buszút után a Piazzale Roma-n egy csomagmegőrzőbe leadtuk a poggyászunk és így vágtunk neki a városnak!

Nem tudom mikor érdemes ide ellátogatni, de az első szembetűnő dolog az volt, hogy iszonyatosan nagy a páratartalom, így az egyébként se alacsony hőmérséklet még többnek tűnt. A második dolog, hogy mennyi ember érkezik a városba, már korán reggel. A harmadik az a csatorna szag a kis utcákban. Sajnos ezek az élmények számomra lerombolták azokat a képeket, amiket filmekből és fotókból láttam a városról.

Na de ezeken a negatívumokon sikerült túllépni és elindultunk a kis utcácskákon a nevezetességek felé. Itt az egyik utcában sikerült betévednünk egy helyiek által kedvelt helyre (hála az égnek), így nem fizettünk túl sokat a reggeliért. Sajnos itt már minden turista áron van, olcsón nehéz bármit is megúszni.

Reggeli után folytattuk az utunkat a Szent Márk térre, hátha tudok jó képeket lőni a térről. Hát itt tévedtem, sajnos azt a mennyiségű turistát én sose fogom eltüntetni a képről, mint amennyivel a téren találkoztunk, így ez a tervem nem sikerült. Gyakorlatilag semmit nem sikerült rendesen lefotózni egyszerűen nem fértem oda, így maradtunk a telefonnál. A tér gyönyörű, teljesen olyan, mint a képeken és a filmeken, egyszer érdemes ellátogatni ide. A térről elindulva lehet rápillantani a sóhajok hidjára, magára a hídra is fel lehet menni, de ahhoz sorba kellett volna állni a dózse palotánál és jegyet kellett volna venni, ezt mi kihagytuk, mivel nem aludtunk semmit se és meleg is volt inkább úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a reptérre és ott próbálunk pihenni, úgy is más irányba indulunk vissza és látunk más érdekességeket.

Jól tettük, hogy más utón indultunk vissza, ugyanis a sikátorok és kis csatornák hálózata szerintem sokkal érdekesebb, mint maga a turista látványosságok. Itt például bepillantást nyerhettünk, hogy a szemét szállítást, hogy oldják meg, tudom apró hülyeség, de számomra érdekes volt, hogy kézi kocsikkal gyűjtik össze ezt. Vagy azt megláthattuk, hogy a helyiek, a csónakokkal, hogy parkolnak.

Vissza fele eljutottunk a Ponte di Rialto-ig, ezt az egy dolgot nem szerettem volna kihagyni, szerintem az egyik legszebb ilyen jellegű híd, amit csak építhetett az emberiség és szerettem volna legalább egyszer átsétálni rajta. Többet sajnos nem tudok elmondani, majd a cikk alján megtalálható lesz a galéria, ahova, minden képet feltöltök!

Dél és 1 óra között értünk vissza a reptérre, ahol átöltöztünk (mert nem maradt száraz ruhadarabunk) és megpróbáltunk pihenni a gép indulásáig.

Számomra Velence nagy csalódás volt, szépek az épületek, de ez a tömérdek turista egyszerűen elrontja az összképet. Vissza nem hiszem, hogy visszamegyek. Viszont egyszer mindenképpen látni kell!

Tippek és gondolatok

Majdnem minden utazással foglalkozó cikk, videó stb. legfontosabb tippnek azt adja, hogy jó előre nézz mindennek utána. Hát mi is ezt tudnánk javasolni, hogy ne járj úgy, mint mi Capri-n.

A második javaslatunk az lenne, főleg, ha Olaszország az úticél, akkor válassz olyan szállást, ami távolabb van a látni kívánt várostól, de megbízható környéken.

A harmadik tippünk, hogy kalkuláld bele az autó bérlést, nagyobb távolságot tudsz megtenni, több mindent tudsz látni, sajnos nekünk a Vezúv és Pompeji kimaradt, de ezt legközlőbb be fogjuk pótolni.

A negyedik tippünk, hogy térj le a megszokott turista utakról, társalogj a helyiekkel, sokkal jobb élményben lesz részed.

És végül az ötödik tipp és gondolat, hogy ha belefér, ne fapados géppel repülj, akkora nagy ráfizetés volt nekünk, hogy egymás mellé üljünk, hogy elgondolkodtatott, hogy legközelebb Európán belül is rendes légitársasággal utazzak!

Zárószó

Köszönöm, hogy végig olvastad mind az 5 cikkemet, remélem tetszett. Ha még utazni fogok / fogunk arról készülni fog hasonló cikksorozat. Ha tetszett kérlek Like-olj, oszd meg a Facebookon!

Régebbi részek:

1.rész
2. rész
3. rész
4. rész

Galéria

Elöljáróban elnézést szeretnék kérni mindeniktől, ennek a cikknek már előbb meg kellett volna születnie. Viszont nem szerettem volna csak úgy összecsapni. Na de ebből a siránkozásból elég is lesz, csapjunk a lovak közé! Szóval akkor Lido di Licola, egy hosszú homokos part Nápolytól 15km-re nyugatra. Nagyon szép és hangulatos partszakasz, többnyire csak a helyiek használják, túristát nem nagyon lehet látni (rajtunk kívül még egy litván pár volt a környéken. Ők is mint mi “budget” utazáson voltak.

A partszakaszon több különálló strand is található ezeket az utca felől kő kerítés szegélyezi, ill egymástól nád vagy drót kerítés választja el, de nincs elzárva a tenger a partvonal mentén át lehet sétálni az egyik strandról a másikra. Mi a Lido Smeraldo-ra mentünk (a szállásadónk ajánlotta). Itt €7-t fizettünk a napozó ágyakért és a napernyőért (higyjétek el megérte a pénzt!!!), gyakorlatilag ez volt a belépő a strandra, természetesen ha nem kérsz napágyat és ernyőt akkor is bemehetsz (legfeljebb gyorsan le fogsz égni). Itt meg kell hogy említsem, azt hogy szabad strand is volt a környéken viszont ott nem volt se büfé se napágy se semmi, csak a homokos part és a végtelen mennyiségű szemét és építési törmelék. Kicsit kiábrándító volt hogy szép strand – szép strand – sitt hely – szép strand… De ez a környékre is igaz, annak a teleknek, aminek nincs gazdája, az le van robbanva.

Lido Smeraldo

Mint feljebb írtam, ez egy fizetős strand volt, de a környék legszebbje (szerintem). A strandon volt 1 épület és 3 büfékocsi, az épületet az utolsó nap nyitották ki egy középkorú úriembernek (ő róla majd később). A büfé a következő képpen nézett ki. Az első volt az étterem, igen étterem, ugyanis full felszerelt séffel rendelkező étteremként funkcionált, itt tenger gyümölcseit lehetett megkóstolni. A második volt a drink bár, itt koktéloktól kezdve üdítőn át kávéig mindent lehetett fogyasztani. A harmadik büfé volt az effektív gyorsbüfé hamburgerekkel és panninikkel.

Mi az étteremben ebédeltünk kagylós tésztát, ami meglepő volt, hogy bár nem kértünk, kaptunk előételnek polip salátát és ezen felül jattal együtt nem fizettünk többet €35-nál. Sokkal több szokott lenni egy ilyen ebéd ha a tengerparton fogyasztod. Az ételek nagyon fínomak voltak, tényleg első osztályú friss alapanyagokból készültek

A parton kicsit kivételes helyzetben voltunk, mivel nem sok túrista fordul meg itt, így elég feltűnőek voltunk a helyieknek.

Visszatérve a középkorú úriemberre, ő egy helyi üzletember (maffiozó) volt, kiemelten foglalkozott vele az egész strand. Elég érdekes élmény volt.

Hétköznap és hétvégén a parton

Szerencsések voltunk, ugyanis hét közben tudtunk lemenni a partra, így tényleg csak a faluban élő emberek jártak, le a vízhez. Viszont lementünk a partra az egyik szombaton, amikor is egy hatalmas bulival találkoztunk. A part hírtelen tele lett emberekkel, élő zenével, programokkal, teljesen átalakult az egész élet érzés. Sokkal több parti árus is járta a köreiket a parton, mint hét közben. Nagyon jól éreztük magunkat, a tömeg ellenére. Viszont hétvégén a napágy és napernyő bérlet ára megemelkedett, ha jól emlékszem €10 – ra.

Három napot töltöttünk el a strandon. Utolsó nap már készültünk a haza útra, ahol még benéztünk Velencébe. De erről majd a következő cikkben mesélek. Nem ígérem, hogy jövő héten, ez a cikk is késett és rövidebb is lett mint terveztem. De el fog készülni az utolsó cikk is!

“Otthonom nyitva áll a nap, a szél és a tenger hangjai elött – mint egy görög templom – és fény, fény, fény mindenütt!” -Axel Munthe

Nem is kezdhetnénk a beszámolót Capriról jobb idézettel, mint ahogy Axel Munthe fogalmaz az otthonáról. Ugyanis ez a két dolog az író életét egybeforrta, olyannyira, hogy a szigete található meg a Villa San Michele, ami egykor az otthona volt, mára már az életét bemutató múzeumként funkcionál. Na de ne rohanjunk ennyire előre.

Kezdjük az egészet a legelején. Capri gyönyörű, elképesztően szép, mi csak 1 napot tudtunk eltölteni a szigeten (nem egészen 8 órát). Egy hatalmas tipp, bérelj lakást vagy szobát 2 napra és korán reggel vagy késő délután járd be a szigetet, ilyenkor még nincs sok turista, könnyen el lehet jutni A-ból B-be.

Megközelítés

A szigetre rendszeres hajójárat indul Nápolyból. Két járat létezik, az egyik a gyorsabb, ez kb. 45 perc, a másik lassabb, ez kb. 1 – 1,5 óra. Mi a gyors járattal mentünk árban annyit jelentett, hogy oda vissza €22,20 fizettünk. Az út kényelmes volt, inkább hasonlított egy repülőn történő utazásra, a hajó egy zárt, légkondicionált katamarán volt. Mi a 8 órási hajóval mentünk, ami kb. 8:45 és 9:00 között ért be Marina Grande kikötőbe, Caprira.

Közlekedés

Azt tudni kell, hogy a szigeten nem lehet autót bérelni, csak robogót. Mi kaptunk egy tippet, hogy „a kikötőben egy öreg bácsitól” lehet a legolcsóbban robogót bérelni. Ez igaz is viszont az összes többi kölcsönzőt is a bácsi a fiaival üzemelteti, így teljesen mindegy, hogy melyik kölcsönzőt választjátok. Itt egyébként egész kedvezményes áron lehet 1 napra robogóhoz jutni. Itt meg kell jegyezni egy kis széljegyzetben, hogy én annak ajánlom a robogó kölcsönzést, akinek van bátorsága. Egy dolog az, hogy az olaszok úgy vezetnek, ahogy, de ehhez lehet alkalmazkodni, viszont itt a látnivalókat szűk, egy sávos szakadékokkal szegélyezett, többnyire szerpentines utak kötik össze. Én nem éreztem magamban a Jedi-t ehhez, így maradunk a tömegközlekedésnél.

Így a kikötőből, a már jól ismert funicolare-al jutottunk fel a felső városba, itt egy út €3,20 volt. Majd a felső városrészben felszálltunk a menetrend szerinti kis buszokra, ha jól emlékszem itt is egy út €2 és €3 között mozgott, tehát tömeg közlekedés annyira nem is vészes a szigeten.

A harmadik közlekedés eszköz, amit, lehet választani a szárazföldön az a taxi. Általában egy kabrióvá alakított autó, ami enyhén túl van árazva (legalábbis a kiírás szerint), már nem emlékszem pontosan de amit mi olyan €10 euroból megtettünk utat, azt €50 – €100 között ajánlotta a taxi (igaz ez kényelmesebb, mint a busz), a taxinál ajánlatos alkudni a sofőrrel egyébként.

A kikötőben még lehet hajót, csónakot is bérelni, ill. a sziget körül hajókázni is, de erről majd később írok.

Látnivalók

Egy nap kevés, hogy mindent láss, maximum, ha nagyon rohansz, de akkor nem nagyon tudsz odafigyelni, milyen szép is a sziget. Így mi előre elterveztük, hogy mit fogunk megnézni. Ahogy már írtam, így mi a kikötőből előszőr a felső városrészbe mentünk, itt találhatóak az éttermek, boltok nagy része, az árakat itt nem írom, mert itt nem fogsz költeni. Innen tovább busszal mentünk Anacapri irányába, ez kb 2 km-re, magasabban fekvő település. Innen indul az első látnivalónk, a libegő. Hát nekem ez egy hatalmas élmény volt, ugyanis tériszonyom van, de ha már eljöttem ide, akkor erőt veszek magamon. És igen megérte, valami elképesztő látványban volt részünk. Az oda-vissza út fejenként €11 került, de lehet kérni csak oda utat. Maga a felvonó 300m-ről visz fel Capri legmagasabb pontjára, az 589m magas Monte Solaro-ra. Itt gyönyörű kilátás tárul elénk az egész tengerre, sajnos itt nem voltam a legjobb állapotban és nem sikerült sok képet készíteni. Emelett a hegytetőn van egy étterem és kávézó, ahol mi ittunk egy-egy Créma Fredda-t (az előző okok miatt erre nem emlékszem, hogy mennyi volt ? ). Itt eltöltöttünk kis időt majd visszaindultunk Anacapri-ra.

Itt a Villa San Michele felé vettük az irányt. Végig sétáltunk egy bevásárló utcán, igen itt is van Capri a túrizmusról szól. Na de a villáról, egy híres svád orvos/író otthona volt, itt élt a háború után és itt írta meg  San Michele regénye c. könyvét. Egyébként maga az épület Tiberius római császár villájának helyén épült. Belépőt kell fizetni, ami magába foglalja a múzeum és a kert kőrbe járását. Maga a múzeum annyira nem hozott lázba se engem se a barátnőmet, viszont a kert és a környezet nagyon inspiráló és gyönyörű. Igazából nem tudom rendesen átadni írásban milyen az élmény, remélhetőleg a galériában látható képekkel együtt át fog jönni, ha nem akkor mindenképpen el kell ide egyszer jutni!

Még el tudtunk volna tölteni itt több időt is, viszont mennünk kellett tovább, még ebédelnünk kellett és utána hajóval ki kellett menni a Grotta Azzura-hoz. Ill. még tervbe voltak véve a római romok is. Szóval magunk mögött hagytuk a villát és visszamentünk Capri városába.

Grotta Azura

Na itt lesz az egész út legfelháborítóbb része, de ezt majd kifejtem. Maga a Grotta Azura, vagyis a kék barlang a sziget oldalában lévő barlang hasadék, amit a tenger vájt ki a puha mészkőből. A különleges jelenség, ami miatt rengetegen látogatnak ide, az a azúrkék fény, ami a barlang bejáratán keresztül szűrődik be és festi meg a barlang alját, ami pazar látvány, de szerintem annyit amennyit kifizettünk érte nem ért meg. Na és itt jön a pici rage. Előszőr is, ki kell jutni a barlanghoz, ezt két módon tehetőd meg, van egy lépcső, ahol le lehet sétálni a sziklaoldalon és van, amit mi választottunk a hajó. Na már most a kikötőben ki volt írva, hogy hajóút a barlanghoz, rövid vagy hosszú út (a hosszú úton körbe visznek a sziget körül). Mi a rövid utat választottuk, mert gondoltuk az elég lesz itt fizettünk fejenként €35 -t. Fel is szálltunk a hajóra, ami 10 – 15 perc alatt ki is vitt minket a barlanghoz. Na itt jött még a fekete leves, mert itt még fizess ki €8 a kis csónak bérletre plusz €3 belépőt fejenként, ja ha még nem fizettél volna eleget adj borravalót a csónakosnak (mert különben be se visz) és ha kevés borravalót adsz akkor csak bevisz meg kihoz egyből. Szóval az egész barlangos mutatvány 5 perc volt ezért fizettünk kb €95, nem mondom, hogy nem szép meg nem kell védeni a környezetét a barlangnak, de láthatólag nem arra fordítják ezt a bevételt, hogy bármit is megóvjanak, plusz tele volt a barlang bejárata és legalább 30 percet vártunk a szabad csónakra, egyszóval ez az egész a túrisíták lehúzásáról szól. Sajnos ezt nagyon benéztük, ha ezzel a tudással mennénk akkor biztos csak a lépcsőt választjuk a kis csónakokkal. Ez után a kaland után beültünk egy hűvös helyre, mivel bő 45 percet töltöttünk a tengeren.

Éttermek, fogyasztás, boltok

Még nem esett szó az éttermekről a szigeten. Már a hajóból kiszállva, a kikötő mentén lehet látni az egymás mellett sorakozó éttermeket, ill. fent Capri városa és Anacapri városa is tele van éttermekkel. Mi 3 helyen fogyasztottunk, az egyik a hegyen lévő kávézőban,itt a Créma Fredda nagyon finom volt és nem fizettünk túl sokat érte olyan €5-t fejenként (ennél drágább az átlag). A másik, inkább egy helyi kis konyha volt, mivel nem ételre akartuk költeni a pénzünket, hanem az élményekre így akadtunk rá a Capri Pasta-ra. Itt elég nagy a választék, viszonylag olcsó (már Capri mércével mérve) és jó is, bár Olaszországban nehéz rossz éttermet találni. Szóval én egy pannini-t barátnőm meg sült tésztát evett, összesen €15 volt az ebéd és jól laktunk vele, itt nem tudtunk leülni, úgyhogy az ebédet az utcán fogyasztottuk el. Mint már írtam feljebb, a kék barlang után, betértünk egy part menti kávézó / étterembe, ez volt a Caffe Augusto. Itt ittunk 1-1 hideg limonádét és végre ki tudtuk próbálni az édes Cannolo, ami rendkívül finom volt, csokis tésztába egy mascarpone-s vaníliás töltelék volt betöltve, ez egy piciz drágább hely volt, mint amivel számoltunk.

A boltokról még nem esett szó, igazából nem nagyon vásároltunk csak néhány apróságot, mivel nagyon drága minden a szigeten. Amit érdemes itt venni, az a Limoncello és a különböző parfümök és illatszerek (de csak a helyi termékek). De a kerámiák és az órák (igen Capri híres az óra manufaktúrairól) elképesztően drágák. Plusz a kerámiák többségét nem tudod berakni a poggyászba, bár erre a megoldás, hogy minden boltra ki van írva „We ship around the world”, vagyis bárhova elpostázzák a vásárolt terméket (ezt akár itthon is átvehetnék az üzletek).

Összegzés, gondolatok

Egészében véve, nekem nagyon tetszett a sziget, a gyönyörű természeti képződmények a látnivalók. Ha tehetem biztos megyek vissza, mert maradt mit megnézni a szigetből. Viszont itt jön néhány gondolat, az biztos, hogy hatalmas a kontraszt Nápoly és Capri között. Előszőr is itt érezhetően sokkal több a turista, nem kevéssel, hanem sokkal. Így legközelebb biztos 1-2 napra bérelni fogunk itt legalább egy szobát és kora reggel, délután és este fogjuk meglátogatni a nevezetességeket. Másik gondolat a szigettel kapcsolatban, hogy itt érezhetően sokkal rugalmatlanabbak a helyiek, mondjuk valamilyen szinten érthető, mivel itt futószalagon kell kiszolgálni a turistákat, nem viccelek, ha azt mondom, több angolt, kínait és egyéb beszédet hallottunk a szigeten, mint olaszt. Talán emiatt van, hogy számomra annyira nem volt pozitív az élmény, szemben Nápollyal, ahol ennyire ez nem volt érezhető. Összegezve, maga a sziget gyönyörű megéri elmenni, viszont oda kell figyelni mit, hol és hogyan néz meg az ember.

Szokásomhoz híven, a következő rész jövőhéten várható, addig is itt van egy kis galéria válogatott képekből.

Folytatom az olaszországi kaland leírását. Az előző cikket ott hagytam abba, hogy otthagytuk Bergamo-t. A repülőút kb. 45 – 60 perc volt, körülbelül 23:00-kor szállt le a gép Nápolyban. Érdekes egy leszállás volt, mivel a reptér szinte a város közepén található, a gép ablakaiból tökéletesen kivehető volt a város látképe, kvázi a nagy toronyházak között szálltunk le. És nagyjából 20 perc alatt már a reptéri transzfer-en is voltunk.

Szállás

A szállásunk Licolában a La Pinéde szállodában volt 40 percre Nápolytól, közel a Licola strandhoz (ez egy nagyon hosszú és homokos partszakasz). Nem béreltünk autót, nem kalkuláltunk vele az út elején, mivel mindenhol azt olvastuk, hogy a tömegközlekedéssel minden elérhető. Ez így is van, de van egy hatalmas DE a történetben. A szállás maga egy olyan helyen van, ami láthatóan megéllt jobb időket is, az út mentén bezárt hotelek és éttermek sorakoznak. Úgy tudtunk csak bejutni a városba, hogy felszállunk egy távolsági buszra megyünk vele 3 megállót és leszállunk a vonat állomáson, ahonnét 20 perc alatt bent is vagyunk Nápoly szívében. Na már most itt jelentkezett egy apróbb probléma, a busz maga nem jött a menetrendnek megfelelően (ezt a Moovit alkalmazásban tudtam követni). Ha meg jött a busz, akkor meg nem fért fel rá senki, így számunkra maradt egy olyan opció, amit a szállásadónk ajánlott, hogy ők kivisznek az állomásra meg jönnek is értünk (itt leszögezném, hogy kétszer megjártuk gyalog az állomást, nem lehetetlen viszont +35 és 45 fokban nem ajánlom senkinek se). Viszont a vonat pontosan közlekedett és még olcsó is volt €2,20 volt egy útra, tiszta és klímatizált volt.

Visszatérve a szállásunkhoz. Egy nagyon helyes egy szintes kvázi motelben szálltunk meg. A személyzet nagyon kedves és segítőkész volt végig. A hotel tulajdonosa intézte a reptéri transzfert, ez utanként €50 volt (taxival kb €60 – €80 lett volna utanként). Itt azért megjegyzem, legközelebb fogunk bérelni autót, bele fogjuk kalkulálni, nem azért mert drága volt így, egyszerűen csak könnyebb ha nem kell másra várni.

Nápoly

Összesen 8 napot töltöttünk Olaszországban, ebből 2 és fél napot Nápolyban. Ezalatt az idő alatt sikerült minél több helyre eljutni. Mint írtam vonattal mentünk be. A vonat a Montesanto vonatállomásra érkezett meg, innen indult fel a hegyre a Funiculare (sikló) és innen pár perc séta a Via Toledo és az Umberto Galeria ill. a kikötő. Azért írtam, hogy pár perc séta, mert mi inkább mindenhova gyalog mentünk, a városon belül már jó a tömegközlekedés (van 4 metro vonal is), de így sikerült átélnünk a dél-olasz életérzést.

Nápoly maga egy nyüsgő dél-olasz metropolisz, a városban majdnem 1 millio ember él, viszont az agglomerációval (mivel nemrég átalakította az olasz kormány a közigazgatási területeket és létrehozta a Metropolitan city közigazgatási egységet) együtt már több mint 3 millió a lakosság száma. Hogy mit érdemes megnézni és kipróbálni? Az éttermeket, a piacot (ezt érdemes korán felkeresni, nagy szerencsénkre az állomástól sétálva ezt nem tévesztettük el), a Szt. Elmo erődöt, a Tojás erőd, az Umberto galériát, a főteret és a kikötőt.

Éttermek

Az éttermek kiválasztásában nem nagyon lehet tévedni. Mind egytől egyig friss alapanyagokból dolgozik és a végeredmény az valami isteni. Azt tudni kell Nápolyról, hogy a világ pizza fővárosa, így az éttermek nagy része az pizzeria. Mi az indulás előtt felírtunk pár helyet, ill. megjelöltük TripAdvisor-on, hogy majd ide elmegyünk. Viszont nagyon nagyon nagyon fontos, mielött a kinézett étterembe elindulnál nézd meg Google Térképekben, hogy éppen mennyire telített az étterem. Járhatsz úgy ahogy mi is, hogy a kinézett étterem előtt 1,5km-es sor kígyózik.

Amit mi ki is próbáltunk az a Trianon da Ciro, itt ettünk két Margharita pizzát, mindkettőt bivaly mozzarellával kértük. Amit kaptunk az meglepett minket, ugyanis itt a standard pizza méret az a 40 – 45 cm-es pizza. Maga a pizza isteni volt, én még nem ettem ilyen finomat, friss paradicsommal és friss bazsalikommal készítették el. Ittunk mellé 1-1 ásványvizet, tudni érdemes, hogy vízet szolgálnak fel ingyen az éttermekben, külön meg szokták kérdezni hogy Aqua vagy Aqua minerale, ez az üveges ásványvíz. Itt összesen a két pizzáért és a két vízért fizettünk ha jól emlékeszem €40 vagy €60.

Másik étterem, ahova másnap ültünk be az a Pizzaioli Veraci. Ez egy kisebb étterem, közel az Umberto galériához, a via Toledo-ról nyíló kis utcában. Itt én szintén egy Margharita pizzát rendeltem, barátnőm meg egy Gnocchi-t rendelt magának paradicsom mártással. Ezek mellé még elfogyasztottunk 1-1 remek helyi Peroni sört. Itt a kiszolgálóknak egy hatalmas csillagos ötös jár, a pincér az utcáról kísért fel az asztalig és végig úgy éreztük mintha különleges személyek lennénk (bár az olaszokról ez elmondható, hogy nagyon jó házigazdák). Itt körülbelül €25 – €45 fizettünk.

Külön megemlíteném még, hogy itt a szervízdíj nincs rászámolva a számlára, így külön kell mindenhol borravalót adni. És hozzáteszem Olaszországban ha nem ad az ember, az nagy tiszteletlenségnek számít.

Látnivalók

Mint írtam, mi 2 napot töltöttünk el Nápolyban sétálva, ez idő alatt sikerült bejárnunk a város nagy részét (legalábbis szerintem). Első nap a kikőtőbe mentünk, megnézni a hajó menetrendet és azért, hogy eljussunk a Tojás várba (Castel dell’Ovo). Maga a vár a Beverello mólótól kb. 20 – 30 perc sétára található. Végig a tengerpart mellett a szálloda sor mellett. Séta közben elhaladtunk még a Nápolyi királyi palota mellett, ide nem jutottunk be végül, csak kívülről csodáltuk meg az épületet. Visszatérve a tojás várhoz, a vár maga egy föld nyúlvány végén található, magas várfallal rendelkezik. Tervezésést tekintve csillag erőd. Nagy meglepetésünkre, ingyenesen látogatható az egész vár. A kastély tetejéről pazar kilátás nyílik az öbölre és a városra is.

Innen tovább vezetett az utunk a Piazza del Plebiscito felé. Ez egy nagy tér, egyik oldalról a Királyi palota (most könyvtár) másik oldalról a San Francesco di Paola bazilika határolja. Sajnos a Bazilikába nem tudtunk bemenni, mivel épp esküvő volt benne és elég gyorsan kitessékelt minket egy bácsi. Innen még sétáltunk pár utcában és amint már írtam megkóstoltuk az igazi nápolyi pizzát.

Második nap, Montesanto állomásról indult a sikló, ami felvitt minket a Sant’Elmo Erődhöz. Nagyjából 10 perces út elején láttuk a város az út második felében azonban már a hegy belsejében ment a felvonó (a jegy a felvonóra kb €2,20 volt egy útra). Ez a vár a közelmúltig még katonai támaszpontként üzemelt, néhol még lehet látni a nyomát a modern védelmi eszközök helyének. Itt már kellett belépőt fizetni, nem volt olcsó, sajnos azonban már nem emlékszem mennyit fizettünk (ha nagyon tippelnem kéne fejenként volt €10). Viszont a vár tetejéről a látvány bámulatos, nem csak az öböl látképe de a mögötte elterülő város is fenséges látványt nyújt.

A várból vissza mentünk a Montesanto állomásra, majd végig sétáltunk a Toledo utcán (kvázi a helyi Váci utca) és elmentünk megnéztük az Umberto galériát. A neve kicsit becsapós, itt nem képeket mutatnak be, gyakorlatilag ez egy nagy fedett udvar, olyan mint nálunk a Párizsi udvar volt. Gyönyörű márvány padlóval és hatalmas üveg kupolával. 

A séták során természetesen még érintettünk sok érdekes és szép kicsi templomot, nagy részük zárva volt. Ezen kívül Nápoly leganogybb látványossága a szük sikátoros felépítés a házak és maga az egész dél-olasz életérzés. Sajnos csak két napot tudtunk eltölteni a városban, mivel még meg szerettük volna nézni Capri szigetét is és nem lenne nyaralás a nyaralás, ha nem töltöttünk volna időt egy gyönyörű tengerparton. 

A cikk jövőhéten folytatódik Capri-val az álmok szigetével. Addig is feltöltöttem pár képet ebbe a galériába Nápolyról.

“Nápolyt látni és meghalni” tartja a mondás és milyen igaz, Nápolyt egyszer mindenkinek látnia kell fel kell kerülnie a bakancslistára. Nekem is egy régi vágyam volt, hogy eljussak Olaszországba. Szerencsére ezen a nyáron sikerült is jó áron szállást és repülőjegyet vásárolni. Bár én többet nem szeretnék Ryanair-el repülni, egy katasztrófa az a társaság, de ez majd lehet meg fog jelenni egy podcast adás keretében.

Szóval Campania tartomány Olaszország egyik déli tartománya. Adminisztrációs központja Nápoly, az egyik legsűrűbben lakott város egész Olaszországban. Egyben ez a tartomány az egyik legszegényebb Olasz tartományok közé tartozik. A lakosság nagy része mezőgazdaságból és a turizmusból él (igen tudom, hogy a turizmus elég húzó ágazat, viszont Dél-Olaszországnak vannak problémái amit a mai napig nem sikerül megoldani). Itt található az egyik leghosszabb tengerpart szakasza az országnak, itt található a festői Capri szigete, itt található a Vezúv és Pompei eltemetett városa és a Sorrentoi öböl is.

Visszatérve a térség gazdaságára, fenntebb írtam, hogy az egyik húzó ágazat a mezőgazdaság. Annyira így van, hogy Olaszországi mogyoró termelés 50% a régióból érkezik ill. a paradicsom termelés igen jelentős része is. Itt található meg a térség egyik legforgalmasabb kereskedelmi kikötője is, ez Nápolyban található.

Közlekedés szempontjából a térség igen fejlett út és vasút hálózattal rendelkezik. Így busszal, autóval vagy vonattal igen gyorsan el lehet jutni A pontból a B-be, kivéve ha az autó úton kialakul egy torlódás vagy a régióban bekövetkezik egy áram kimaradás.

Na de vágjunk is bele az élményekbe, nem szeretném húzni az időt a száraz tényekkel. Az odaút, mi úgy mentünk, hogy Budapest – Bergamo, Bergamo – Nápoly, így volt időnk még megnézni Bergamo városát és belekóstolni egy kicsit Észak-Olaszországba. Pár órát töltöttünk el de az első hatalmas pozitív élmény, hogy a reptérről a belvárosba €1,20 -ért jutottunk el. A város maga ötvözete a modern városnak és a középkori zeg-zugos városnak. A középkori városrész az a Bergamo-hegy tetején terül el, a hegy lábánál már a modern várost láthatjuk (szerencsére a busz átvitt minket az új városon is). A rövid túra után a busz visszavitt minket a reptérre, ahol átrepültünk Nápolyba.

A cikk jövőhéten folytatódik a Nápolyi élményekről, addig is pár képet feltöltöttem Bergamo-ról.