“Minden idők legjobb filmje” ahogyan a The Moving Arts Film Journal említette.
Ez az állítás szöget üt a fejünkben ahogyan tanúi leszünk Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke mesterművének.
Ebben a cikkben hátrahagyunk minden materiális és tényszerű információt és teljesen leszűkítjük fókuszunkat azokra a pszichológia hatásokra, amik a film velejárói voltak.
Ahogyan végigkísérjük a “Dawn of Man” című jelenetsort, lassan, de biztatóan összeáll bennünk egy kép, ami apró fregmensekből tevődik össze. Az agyunk elkalandozik a messziségek sűrűjébe és egy mély kontemplációs folyamatnak leszünk részesei.
Abban a momentumban, amikor a majomeber felfedezi, hogy képes az eszközhasználatra megbizonyosodik arról, hogy az akaratát érvényességre hozhatja erőszak és különböző módszerek által.
A film egy tökéletesen groteszk és elvont vonulatát képviseli az emberiségnek, ami egy rendkívüli és nem hétköznapi perspektíva.
A felismerés berobban, akárcsak egy száguldó üstökös: az őseink csupán hüvelykujjuk használatába vételével megalapozták a jövőnket. Az agy növekedni és fejlődni kezdett, ezáltal a kreativitás táptalaja megalapozódott.
Ezek a szavak a lehetőségek minden aspektusát és létezési formáját magukban hordozzák. Abban talán mindannyian egyetérthetünk, hogy az emberiséget körülvevő határok a végtelenségig tágíthatóak.
Mind romboltuk és építettük világunkat ezalatt a pár száz millió év alatt.
Az egyik kritikus státuszú főszereplőnk, HAL 9000 szuper-computer egy tökéletes mintája és metaforája az emberi társadalomnak és az ahhoz tartozó megannyi torz működésnek.
Az igazat megvallva, mégis mi az, amitől a naiv emberiség valóban retteg?
Talán az a gondolat, hogy a Mesterséges Intelligencia képes lesz majd a leigázásunkra és romba dönti a világunkat?
Ez a gondolat valóban hidegrázással jár.
A kollektív gondolataink és félelmeink tömkelege mégis elvezetődik valahova. Így jönnek létre a művészi alkotások, akárcsak a cikkünk témája, Kubrick korszakalkotó mesterműve.
Félelmeink által létrehozunk és a létrehozás kreativitása által fejlődünk is.
Minden érzet, félelem, öröm, impulzus kódolásra kerül a DNS-eink mélyére ami aztán generációról generációra folyamatosan továbbításra kerül. Pontosan ezért teljesen fölösleges az a kijelentés, hogy bárki aki létezni mer, hiába létezik. Az állítás, hogy az élet nem ér semmit.
Ez, a dolgok természetes működésének megtagadását jelentené.
Ahogy végigkövetjük Dave útját, aki a filmben egy individuál az egész emberiséget képviselve, elmerengünk azon a teórián miszerint – mind egyek vagyunk.
Mégis hogyan tudnánk magunkat kivonni a létezés és annak esszenciája alól?
Hajlamosan vagyunk a depresszív gondolatok gyártására és konstansan mantrázni azt, hogy elhagyatottak és jelentéktelenek vagyunk. Ez persze csak az elménk mélyén létező valótlan jelenség. Az ember képes arra, hogy a létezésének tényét tudatosítsa magában, ám ez a gyakorlás nem egy gyakori jellemző.
Egy tudatosan létező entitás alapműködése közé tartozik az a funkció, ahol az egyén törekszik és erőfeszítés árán megérti, hogy saját magában és saját magán kívül is létezik.
Ez egy kicsit csavartan hangzik?
Természetesen, hiszen távoli galaxisokról, naprendszerekről és dimenziókról beszélünk amikről nincsen koncepciónk vagy elérhető értelmezésünk.
Függetlenül ezektől a nem létező értelemzésektől, mi itt vagyunk és folytatjuk a létezésünket.
Ebben a világban, a minket körülvevő galaxisban, konstansan létezünk. Elméleti szinten, így tehát mindennek a szerves és szellemi részei vagyunk.
Ahogy eme elméletek között lavírozunk, elgondolkodunk azon, hogy talán éberebben kellene hozzáállnunk az élethez. Talán bölcsebbnek, meglátóbbnak kellene lennünk midennel kapcsolatban és persze ez a gondolat lassan frusztrációt szül.
Kétségbeesés bontakozik ki valami olyasmi fölött ami elérhetetlen, és amit nem értünk.
Rágóni a ‘kellene’ szón és a felesleges gondolatok termelése helyett, inkább merüljünk el abban a képességünkben miszerint megtudjuk azt figyelni ami létezik és azt is, ami nem létezik. Csupán csak fölé kerekedni a dolgoknak azzal, hogy tanúi vagyunk eme tényeknek. Végtére is, azért vagyunk itt, hogy lássuk az igazságot.
Bizonyosságot nyerni az igazságról oly módon lehet, hogy minden feleslegesen és mértéktelenül ráhelyezett réteget lefejtünk róla. Elménk és szokásaink nagyurak, harcosok és kifinomult építészek a maguk módján, rétegeket és fedéseket gyártanak szüntelenül.
De honnan erednek ezek a felesleges rétegek?
Életünk és utunk során integrálódnak belénk, hogy aztán összeálljanak egy instabil kirakóvá.
Tiszta az számunkra, hogy az anyaméhből jöttünk, és a hatalmas ismeretlenbe távozunk. Ez a folyamat aztán újra és újra megismétlődik.
Egy bölcsességgel zárva, ami talán sokaknak ismerős lehet, így szólnék –
“Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz – a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.”
– Felhőatlasz, 2012
