“Látni akarom a Világot!” – szóltál. “Látni akarom, hogy milyen a világ! Kérlek mutasd meg nekem!”
Elmondtam Neked, csendes hangon szólva, hogy a Világra nem mindenki áll készen, de Te kitartóan bizonygattad, hogy Te látni akarsz végre. Ekkor elmondtam Neked, hogy a világ, az egy Személy. Egy olyan Személy, akinek a látványát nagyon nehéz befogadni. De Te ezek után is győzködtél és kérleltél, hogy mutassam meg a Világot.
Ekkor azt mondtam Neked, hogy nézz magad elé.
És Te akkor megláttad az Embert.
A Föld minden nemzetsége összeforrt az ember külsején. Bőre fekete volt, fehér, sárga és szürke. Szeme a színek minden árnyalatában csillogott. Az Ember aki előtted állt, és Te csak nézted, elmosolyodott. Először a saját mosolyodat láttad meg rajta, majd a szüleidét. Édesapád. Édesanyád. Ismerős, és ismeretlen mosolyok váltakoztak.
Az Ember egyszerre mosolygott és sírt. Szeméből lassú és gyors, apró, és gömbölyű könycseppek hullottak.
Haja hosszú volt, rövid, a színek minden árnyalatát ötvözte, kopasz fejbőre csillogott.
Kezét kinyújtotta feléd, tenyere erős volt és gyenge, érdes és selymes, apró és puha, hosszú ujjú és ráncos.
Azt mondtam Neked csendesen, hogy lépj előre, és érintsd meg a kinyújtott kezet.
Te előre léptél, és a kéz felé nyúltál.
Ekkor döbbentél csak rá, hogy az ujjaid egy hideg felületet érintenek.
Egy Tükör előtt álltál.
“Ez a Személy, a Világ.” – mondtam csendesen.
