Lolli néni a karosszékében ült, és kötögetett. Már este volt, és minden tennivalójával végzett aznapra, így hát úgy döntött, begyújtja a kandallót, és rápihen a holnapi sürgés-forgásra. Már mindent előkészített a karácsonyi vacsorára, amire idén ő látja vendégül az egész családot. Mivelhogy ő volt a soros, neki kellett főznie, és a hangulatot is neki kellett megteremtenie a meghitt ünnepléshez. Ennek a megvalósításán töprengett, miközben egy színes sálat kötött. Az unokájának lesz, ajándékba. Főleg neki akarta különlegessé tenni az idei ünnepeket, azt szerette volna, hogyha a kis Kati úgy emlékszik majd vissza az idei karácsonyra, mint a legjobbra életében.
Ennek a tervnek Lolli néni egyetlen akadályát látta csak: mostanában nem igen esett hó karácsonykor. Márpedig véleménye szerint a fehér háztetők, a szánkózás, és a hóemberépítés nem maradhat ki az ünnepekből. Az ő gyerekkorában bezzeg minden télen derékig érő hó esett. Arra is emlékszik, hogy a karácsony előtti iskolanapokat rendszerint elengedték nekik, mert akkorára nőtt a fehér lepel odakint, hogy még a házból is nehezen lehetett kijutni, nemhogy az iskolába elgyalogolni. Ilyenkor azért persze hógolyózni, vagy angyalkázni kiszöktek, éppen amihez kedvük volt, és csak akkor tértek haza, amikor már annyira átázott mindenük, hogy félő volt, nem is tudnak részt venni a családi ünnepségen, mert annyira megfáznak. Csurom vizesen, és átfagyva, de kipirosodott, boldog arccal beléptek a meleg házba, ahol a szüleik rögtön bedugták őket a forró kádba, és ha igazán jók voltak, vacsora után egy bögre forró csokoládét is elszürcsölhettek.
A nagymamát nagyon bosszantotta, hogy a mostani gyerekek nem élhetik át ezeket az élményeket, de azért közben azt is sajnálta, hogy ő sem igazán láthat már fehér karácsonyt. Ennek ellenére, ahogy minden évben, idén is reménykedett abban, hogy karácsony napjára leesik majd valamennyi hó. Erre az eshetőségre szerezte be még ősszel azokat a barna bőr csizmákat, amik most már, hogy az ünnepek a nyakán voltak, szépen egymás mellé állítva álltak az előszobában. Lolli néni ezeket előzetesen letisztíttatta, és kezeltette mindenféle anyaggal, hiszen nagy gondot fordított arra, hogy semmi esetre se ázzanak be. Ezt a csizmát ugyanis kifejezetten karácsonyra tartogatta. Úgy tervezte, hogy az ünnep reggelén, mielőtt a vendégek megérkeznek, elmegy egy hosszú sétára Budapest belvárosában megcsodálni a feldíszített épületeket, és tereket, amik reményei szerint idén fehér lepelbe burkolózva várják majd. Persze a lábai alatt is ott fog ropogni a hó, ami beborítja majd a csizmákat, de azok mégsem áznak be, mert nagyon finom, drága bőrből készültek, és mert előzetesen le lettek kezeltetve.
Különösen enyhe reggelre virradt Budapest karácsony napjára. A napsütés meg-meg csillant a fák deres ágain, az ég a legszebb kék színét mutatta a városnak, és még a télire itt maradó madarak is előbújtak rejtekhelyeikről, és jólesően csiviteltek. Igazi tavasz volt ez, ami az elmúlt napok szürke, és hideg időjárását felváltotta. Órákon belül már igazi embertömegek lepték el a főváros utcáit. Volt, aki még az utolsó ajándékokért rohant valamelyik hatalmas plázába, voltak, akik családi programként végig akarták járni a karácsonyi vásárokat, de akadtak olyanok is, akik csak a jó idő apropójából akartak egy hosszú sétát tenni. Sokan igyekeztek a templomokba is, mert ilyenkor Budapesten különlegesen hosszú, magasztos miséket, és istentiszteleteket tartanak, amikre ilyenkor az is ellátogat, aki egyébként év közben be sem teszi a lábát a templomba.
Lolli nénit, ahogy kilépett lakása ajtaján rögtön elvakította az egyébként igen gyenge napsütés. Neki mégis rendkívül világosnak hatott, tekintve, hogy már pár hete alig sütött ki a nap. A feljebb már részletezett okokból igen frusztrált, és ideges volt, és valahogy az egész utcai kép összességében szomorúnak hatott neki. Elképzelte, hogy azok a szegény gyerekek a karácsonyi vásárban mennyire csalódottak lehetnek, hogy nem lehet idén sem fehér karácsonyuk, és még jobban elszomorodott, amikor az unokájára gondolt. A csizmát is sajnálta, de csupán dacból is felvette őket, ha más nem, azért, hogy mindenki lássa, milyen szép cipőket sikerült beszereznie.
Ebben a felhős hangulatban sétált tehát a nagymama a ragyogó napsütésben. Lassan végighaladt a magas bérlakások között, míg végül kijutott a rakpartra. Áthaladt a forgalmas főúton, és a Lánchíd felé vette az irányt. Rá se pillantott a régi, belvárosi épületekre, és az utcai lámpapóznákra, amiken a hó hiányától függetlenül gyönyörű dekorációk függtek, és még karácsonyi zene is hallatszott pár fiatal jóvoltából, akik az emberek szórakoztatására gitárral kísérve énekelték el a legszebb ünnepi dalokat.
Ahogy Lolli néni elérte a Lánchidat, és végre sétája során először felpillantott, egy hajléktalan öregembert látott meg a híd lábánál. A bácsi egyedül volt, senkit sem látott körülötte. Valamiért most nem fordult el, nem sietett tovább, hanem eldöntötte, hogy egy ideig ottmarad, és figyeli. Látta, amint feltápászkodik, és összeszedi a holmiját. Szemmel láthatóan készült valahova, mert mindent szépen összeszedegetett, és rendben elrakosgatott. Először fogott egy rongyos plédet, amivel valószínűleg a nagy hidegben takarózott, hogy ne fagyjon meg éjjel. Lassan, és precízen összehajtogatta, és elrakta egy hatalmas műanyag szatyorba. Ezután megfogott egy még messziről is láthatóan nagyon piszkos bögrét, elsétált vele a pár méterre lévő szemeteshez, és kidobta. Még egy ideig kutatott a kukában, de mivel látszólag nem talált semmit, szépen lassan visszabotorkált a zugába. Látszott rajta, hogy nehéz időkön van keresztül. A nagy hideg, ami mostanában folyamatosan remegtette Budapestet, nagyon megviselhette. Csoda, hogy nem fagyott halálra, hiszen az utóbbi időben még sétálni sem szívesen tette ki a lábát az ember a házból. Lolli néni el sem tudta képzelni, hogyan lehet egy egész telet túlélni az utcán egyetlen egy takaróval, és pár bögre teával, feltéve persze, hogy egy- egy jótékony akció keretében ehhez hozzá lehet jutni. Arra számított, hogy az öregember tovább kuporog majd a híd alatt kialakított szállásán, de máshogy történt, mert az hirtelen a rakpart felé vette az irányt. Nem volt hosszú út, csak pár métert kellett sétálnia, mert nem messze a zugától volt egy üres pad, ahova lett tudott ülni, szemben a Dunával. Ahogy ott ült, és sütött rá a nap, szépen lassan kezdett felmelegedni, és mintha még egy kis mosoly is megjelent volna elgyötört arcán.
Miután látta, hogy itt már nem történik semmi érdekes, Lolli néni hazaindult. Átkelt az úton, és pár perc elteltével már nem is emlékezett a rongyos öregemberre, aki valószínűleg egy volt a pár ember közül, akinek ez a meleg nap békés, és boldog karácsonyt jelentett, feltételek nélkül. Maga mögött hagyva a hidat, és a rakpartot befordult a szűk, magas bérlakások közé beszorított utcába. Miközben megállt a háza előtt hogy megkeresse a kulcsot, a tekintete egy pillanatra a lábára esett. Meglátta a bőrcsizmáit, és eszébe jutott megint, mennyire bosszantó, hogy idén sem esett hó.
