A napok telnek, a ketrecben csend honol, a fejben tombol a zivatar.
Alig látni a naptárt. A számok és a dátumok elmosódnak, elménk homálya, ködös felhőrengeteget ereszt a látóhatárra.
Telnek a napok. Az egyedüllét fojtogat. Acél vasmacskája fullasztóan tekeredik a nyak köré és lent tart magával. A tenger kietlen. Száraz.
Nincs hajó ami arra vetődne. Hullámai sziklákba döngölnék.
Az áramlatok csak keserűséget gerjesztenek körülöttünk. Örvény, egy átkozott vízi csapda az életünk.
Nincs remény.
“Köszönjük, a jelentkezését megkaptuk.”
Nincs több válasz.
A segély három hónapja lassan lejár. Jelenünk belekerül egy homokórába amit egy kacagó sötét alak előttünk felfordít.
“Az időd egyszer lejár.” – szól az alak, te pedig csak hallgatsz.
Egy új kétségbeesett érzés bukkan fel a felszínre.
Tehát ilyen ez. Céltalanul élni. Láthatatlanul szenvedni egy kanapén, elrejtve a világ elől. Mintha nem is léteznénk. A barátaink arca lassan elhalványul. A telefon képernyője vakít. Nem a valóságot tükrözi. Bántja a szemet.
Alig szólunk pár szót. Éjjelente rémálmok hada gyötör. A harci dobok véres pergetése szüntelenül ostromolja dobhártyánkat. Nem maradt már semmink.
Hiába minden erőfeszítés, a világ fejjel lefelé fordult. És ahogy a fordulat végbement, mi kiestünk a csőből és beszorultunk valahová a valóság és a képzelet világa közé. Nincs kiút. Nincsenek alternatívák.
Senki nincsen rajtunk kívül a szorítóban. Egyedül maradtunk.
Az élet hengere őrült forgással súrolja beszorult testünk minden porcikáját, mi pedig kívülről nézzük, hogy mi történik.
A disszociáció hatalmas tenyere a közepén ringat minket, elszakítva mindentől. Nem érkezik segítség. Talán meg kellene tanulunk repülni. Hiába kúszunk, hiába mászunk hiába hullajtjuk vérünket… a henger pörög, mi pedig kiszorultunk.
Száműzöttek és kívülállók lettünk. A múltunk hangjai tompán kísértenek. Néha üvöltve. Sárkánytűzzel a bőrünket égetve. Kétségbeesetten, ordítva nekimegyünk a víznek, át akarjuk úszni. Nincs vége. Mély, hullámzó és örvénylő a víz.
Alábukunk.
Képek villannak elő süllyedés közben. Tüdőnk megtelik vízzel.
Egy arc, mosolygó, kék szemű, az élet maga. A remény. Elillan.
A kék szem vörösen felizzik, a mosolyt felvillanó agyarak szakítják szét.
A Nap is alábukott.
Sötétség következik.
Apró szívverés hangja hallatszik a mélyben. A dobogást szuszogás követi.
Fájdalomtól szétszakadó mellkasunkat melegség önti el egy pillanatra.
Egy lassan szuszogó szőrmók telepszik a nyakunkra. A kanapén vagyunk ismét. Jött a felmentősereg: a kiskutyánk.
Az élet egy másodperc töredékére értelmet nyer újra. Senki nem tudja, hogy létezünk. Senki számára nem vagyunk már igazán fontosak.
De ő még mindig itt van. Egy rendíthetetlen karhosszú véreb. A vigyázónk. Az Őr. A Védelmező.
Lassan a félelem becsorog a fülünkön át az agyunkba.
Hamarosan lehet, hogy mindent elveszítünk. És akkor már valóban, senki nem fogja tudni, hogy létezünk.
Ott leszünk beszorulva az élet kerekei között és a szerkezet egyszer ki fog köpni magából. Hacsak nem növesztünk szárnyakat és megtörténik a lehetetlen, a remény halvány csónakja lassan de biztosan el fog evezni a szemünk előtt…
