engin akyurt X2K0I9c7Zsk unsplash scaled

Munkanélküliség és depresszió a korona idején

A napok telnek, a ketrecben csend honol, a fejben tombol a zivatar.
Alig látni a naptárt. A számok és a dátumok elmosódnak, elménk homálya, ködös felhőrengeteget ereszt a látóhatárra.
Telnek a napok. Az egyedüllét fojtogat. Acél vasmacskája fullasztóan tekeredik a nyak köré és lent tart magával. A tenger kietlen. Száraz.
Nincs hajó ami arra vetődne. Hullámai sziklákba döngölnék.
Az áramlatok csak keserűséget gerjesztenek körülöttünk. Örvény, egy átkozott vízi csapda az életünk.
Nincs remény.
“Köszönjük, a jelentkezését megkaptuk.”
Nincs több válasz.
A segély három hónapja lassan lejár. Jelenünk belekerül egy homokórába amit egy kacagó sötét alak előttünk felfordít.
“Az időd egyszer lejár.” – szól az alak, te pedig csak hallgatsz.
Egy új kétségbeesett érzés bukkan fel a felszínre.
Tehát ilyen ez. Céltalanul élni. Láthatatlanul szenvedni egy kanapén, elrejtve a világ elől. Mintha nem is léteznénk. A barátaink arca lassan elhalványul. A telefon képernyője vakít. Nem a valóságot tükrözi. Bántja a szemet.

Alig szólunk pár szót. Éjjelente rémálmok hada gyötör. A harci dobok véres pergetése szüntelenül ostromolja dobhártyánkat. Nem maradt már semmink.
Hiába minden erőfeszítés, a világ fejjel lefelé fordult. És ahogy a fordulat végbement, mi kiestünk a csőből és beszorultunk valahová a valóság és a képzelet világa közé. Nincs kiút. Nincsenek alternatívák.
Senki nincsen rajtunk kívül a szorítóban. Egyedül maradtunk.
Az élet hengere őrült forgással súrolja beszorult testünk minden porcikáját, mi pedig kívülről nézzük, hogy mi történik.
A disszociáció hatalmas tenyere a közepén ringat minket, elszakítva mindentől. Nem érkezik segítség. Talán meg kellene tanulunk repülni. Hiába kúszunk, hiába mászunk hiába hullajtjuk vérünket… a henger pörög, mi pedig kiszorultunk.
Száműzöttek és kívülállók lettünk. A múltunk hangjai tompán kísértenek. Néha üvöltve. Sárkánytűzzel a bőrünket égetve. Kétségbeesetten, ordítva nekimegyünk a víznek, át akarjuk úszni. Nincs vége. Mély, hullámzó és örvénylő a víz.
Alábukunk.

Képek villannak elő süllyedés közben. Tüdőnk megtelik vízzel.
Egy arc, mosolygó, kék szemű, az élet maga. A remény. Elillan.
A kék szem vörösen felizzik, a mosolyt felvillanó agyarak szakítják szét.
A Nap is alábukott.
Sötétség következik.

Apró szívverés hangja hallatszik a mélyben. A dobogást szuszogás követi.
Fájdalomtól szétszakadó mellkasunkat melegség önti el egy pillanatra.
Egy lassan szuszogó szőrmók telepszik a nyakunkra. A kanapén vagyunk ismét. Jött a felmentősereg: a kiskutyánk.
Az élet egy másodperc töredékére értelmet nyer újra. Senki nem tudja, hogy létezünk. Senki számára nem vagyunk már igazán fontosak.
De ő még mindig itt van. Egy rendíthetetlen karhosszú véreb. A vigyázónk. Az Őr. A Védelmező.
Lassan a félelem becsorog a fülünkön át az agyunkba.
Hamarosan lehet, hogy mindent elveszítünk. És akkor már valóban, senki nem fogja tudni, hogy létezünk.
Ott leszünk beszorulva az élet kerekei között és a szerkezet egyszer ki fog köpni magából. Hacsak nem növesztünk szárnyakat és megtörténik a lehetetlen, a remény halvány csónakja lassan de biztosan el fog evezni a szemünk előtt…

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A weboldalon cookie-kat ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.

 

 

 

 

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.        

These cookies are necessary for the website to function and cannot be switched off in our systems.

In order to use this website we use the following technically required cookies
  • wordpress_test_cookie
  • wordpress_logged_in_
  • wordpress_sec

Összes tiltása
Összes engedélyezése