Rövid elbeszélés a reményről
Az érzés halkan jő, suttogva.
Lassan kúszik gyengéd karokkal, kapaszkodik a remény
teste apró vízcseppekként kristályosan csillog.
Nesztelen, óvatlan közelít, méregeti a sötétség kapuját.
Fohászának visszhangja játékosan szökdel a fejben,
vissza-visszapattan a merev éjszínű űrből.
Szél érkezik, minden irányból üvöltő orkán, verdesi a lélek kapuját
fogával marcangolja az édes érzések menekülő illatát.
A remény megremeg, szét-szét hullik darabokra,
majd idővel a kristálycseppek újra és újra,
összeverődnek egy közös hangra.
Félénken közelít, félve az elmúlástól, az örökké tartó magánytól,
s a mindent elnyelő ében-fekete búságtól.
Fejét reszketve felemelve, apró szárnyait meg-meg rezegtetve
lassú röpttel a vállra ülvén, kapaszkodik a remény.
Mögötte zizeg a távlatban a mérhetetlen fekete homály,
méregtől izzó, maró emberi fenevadak hada sorakozik,
Ám a remény apró cseppjei ott ülnek a válladon,
A pokol füstje mint a mózesi tenger, szétválik
S Te lépdelsz tovább csendesen, keresztül a sötéten
át a világoson,
Válladon a remény
Suttog,
Szeretetről
Békességről
Melegségről
Jövőről
egy úttalan jövő, felébredő hitről.
Az élet mit ahogyan az szokott lenni — egy diszfunkciós hullámvasút.
Néha darabjaira hullva száguld a végzetébe és kisiklik a vágányról, vagy éppen utasát lassan ringatva zakatol tova, döcögve egy egyenes pályaútvonalon. Van, hogy valaki becsatolja a biztonsági övünket és fogja a kezünket miközben keresztül-kasul száguldunk a lejtők és emelkedők tömkelegén, de az is gyakran előfordul, hogy kezeinket csupán kétségbeesett kapaszkodásra használjuk és fohászkodunk valamihez, hogy ne zuhanjunk ki a járműből.
Ahhoz, hogy a szerkezet tökéletes pályát és menetirányt írjon le sok tényező kölcsönös együtthatása szükséges. Először is természetesen az időjárás és a környezetünk állapotát érdemes figyelembe venni. Lángokban áll körülöttünk a világ? Sötétség van és azt sem látjuk merre megyünk? Netán néha fel-felbukkan valaki egy zseblámpával és a helyes irány felé terelget bennünket?
Vagy talán miközben lassan és biztosan haladunk, mégis üvöltő orkán és szélvihar tépdes bennünket? Hol rejlik az egyensúly ebben az útban?
Hol búj meg a kezdet és a végzet? Mi történik akkor, ha a szerkezet végleg széthullott és pályája mellet füstölgő romokban hever?
Hogyan építsük emberi mivoltunkat újjá?
Ahogy a darwini mondás is diktálja, nem a legerősebb éli túl, hanem az aki a legfogékonyabb a változásra.
Alternatívák tömkelege merül fel az emberben az élet újrakezdése előtt. Kiutak lehetséges változatai. Opciók arra, hogyan induljunk el.
Mi az első lépés? Mint ahogyan a természet is önmagából építkezik, rendkívül ritka az az emberi élet ami bármilyen külső segítség vagy motiváció nélkül fel tud újra épülni. A körülöttünk lévő világ minden olyan erőforrással rendelkezik amiből az élet újra felépíthető. Ahogyan a pusztítás folyamata is végre zajlott, úgy a teremtés is elkezdődhet.
A legfontosabb kritérium ebben a folyamatban leggyakrabban: az idő.
Mint ahogy egészen egyszerűen egy fát kidönteni, egy állatot agyonlőni, egy emberi életet tönkretenni pillanatok kérdése, ehhez kapcsolódóan az újjászületés és a létrehozás művelete jelentősen hosszabb és összetettebb jelenség.
A testi és lelki talpra állást jelentősen megsegítheti a körülöttünk lévő források megfelelő felhasználása.
A kommunikáció lehetősége. A támogató közeg keresése, és a negatív romboló közeg erőszakkal való elhagyása. Az önkép és önbizalom lassú de biztos újjá építése. Végigvizsgálva múltunkat és jelenünket, folyamatosan emlékeztetve magunkat arra, hogy kik is vagyunk valójában és az a helyet, személy, dolog aki vagy ami tönkre tett minket kicsoda és micsoda könnyen segíthet a talpra vergődésben.
Mérjük fel annak a lehetőségét, hogy érzelmi kiszolgáltatottság áldozatai voltunk. Ahol az ítélőképesség és a személyiségünk gyökere jelentősen visszaszorul. Egy olyan hely, helyzet és személy aki vagy ami nem a kiteljesedésünket promótálja annak előbb vagy utóbb távoznia kell az életünkből.
Minden olyan jelenség ami nem az életet támogatja, előbb vagy utóbb pusztításhoz vezet. A szétbomlás valóban az élet része, fontos megemlíteni ugyan, hogy nem folyamatos része. Az evolúció a túlélésre kovácsolt bennünket. Sejtjeink minden egyes apró része sikoltva menekülni akar minden helyzet elől amely testi és lelki épségünket veszélyezteti.
Az elme manipulációja természetesen kart kar-öltve küzd a természet ereje ellen, és képzetekbe ringatva magát addig tart bennünket egy helyzetben amíg ezen erők összecsapva egy robbanásban kisülnek.
Elkövetkezhet az ember életében az a pillanat amikor a múltja, a jelene és a jövője egyszerre hullik szét, és mint a Végtelen Történetben akárcsak a kis Sebastian, mi is a végeláthatatlan sötétségben, a Semmiben kötünk ki.
Egyetlen remény, egy halványan izzó homokszem maradt csak belőlünk és mindabból a világból amit felépítettünk hosszú évek munkája alatt.
Egy új hajnal
A kezdetkor mindig sötét van.
Az út elején nem mindig látjuk azt, hogy merre fogunk majd indulni. Csupán azt tudhatjuk, hogy létezik bennünk az az erő, amivel a semmiből világokat lehet építeni.
Amíg mi magunk létezünk és entitásként jelen vagyunk a világban, addig a remény is él. Bármire akadhat esély.
Mint ahogy Fantázia is egyetlen gondolatból született újjá és épült fel, úgy egy új emberi élet is először a fejben kezdődik, pont ott, a végtelen sötétségben.
Az élet kozmikus robbanások és születések váltakozása ahol minden kudarc és pusztulás egy új jelenség kezdetében bontakozik ki.
Testünk és lelkünk a táptalaj, míg a körülöttünk lévő világ nem más, mint az eszközünk valami új felépítésére.
